Ön szívesen fogyaszt rétest? Kiváltképp a tésztáját kedveli, ami alapvetően ízetlen, de jó hosszúra nyújtják? Akkor is szívesen eszi, ha a töltelékről lerí, hogy már többször megrágták és ki is köpték? Ha mindháromszor igennel válaszolt, akkor a Holtodiglan című film is igazi csemegével kecsegtethet.
A gasztronómiai hasonlatot félretéve, elérkezettnek látom az időt, hogy David Fincher legújabb filmje kapcsán arról a jelenségről beszéljünk, ami a hozzám hasonló kommersz nézőket – akik szeretnek különbséget tenni a sorozat (illetve minisorozat) és a nagyjátékfilm között – idegesítheti már egy ideje. A sötét lovagnak (165 perc) még elnéztük, de a Wall Street farkasát (179 perc) már szapultuk érte egy kicsit, viszont most aztán már igazán kezdi kiborogatni azt a bizonyos bilit.
Értem én, hogy a sorozatok aranykorát éljük, aminek több kulturális, szociológiai és pszichológiai összetevője is van, és hogy ezt a sikert joggal próbálja meglovagolni Hollywood is, de azért mindennek van határa. Mintha a sorozatok dramaturgiai felépítését kezdené átvenni a filmipar is, és az így készülő filmek már nem alkotnak koherens egészet, hanem egy több részből összegyúrt Frankenstein-szörny jön létre film helyett. Lassan ott tartunk, hogy szabályozni kéne a 45 percre jutó cliffhangerek számát, és azt kellene megadóztatni, ha valaki sportot űz abból, hogy egyik filmes csavar vagy csattanó a másikat éri, ráadásul a játékidő rovására. Mikor már ötödszörre nyúlunk ugyanis a kabátunkért, hogy na, akkor most már tényleg vége lesz lassan, akkor mégis történik valami fergetegesen felesleges fordulat (mondjuk, megjelenik Barney Stinson), ezáltal újabb minisztori veszi kezdetét, mi pedig csalódottan süppedünk vissza a székbe, mert már lassan azt is elfelejtettük, hogy mi volt az eredeti konfliktus a film kezdetén. Ezen a ponton pedig vissza is kanyarodnék a Holtodiglanhoz.
Talán nincs rá szükség, hogy én is elkezdjem Fincher dicséretét zengeni, hiszen olyan filmekkel véste bele a nevét a filmes kánonba, mint a Hetedik, a Harcosok klubja vagy a Benjamin Button különös élete, viszont ez még nem jelenti azt, hogy valaki nem nyúlhat mellé, ráadásul nem is ez lenne az első eset. Tehát kimondom: szerintem a Holtodiglan nem egy jól eltalált adaptáció.
Előrebocsátom, hogy a regényt nem olvastam, ezért nem is akarom összehasonlítgatni a szöveget a filmmel, de azt megjegyezném, hogy az olvasói vélemények alapján izgalmasnak tűnik, bár az egy ágyban az ellenséggel sztorit már milliószor feldolgozták és a házasságfikázó tanmesék gyakorlatilag ellepik a tömegkultúrát. A család, illetve a hosszútávú kapcsolat mint stabil gazdasági és mentális, értékképző és -megtartó egység szerepét és jelentőségét a Holtodiglan sem kívánja erősíteni, egy haldokló házasság történetét és következményeit ismerhetjük meg a filmből, mégpedig mindkét fél elmondásában.
A kettős narráció, valamint a megbízhatatlan narrátor sok új lehetőséget kínálna, hogy a filmet izgalmassá, érdekessé vagy legalább szórakoztatóvá tegye, de sajnos nem így történik. Aki kicsit is rutinos a krimik és a krimisorozatok világában, gyakorlatilag a filmismertetőből tudja, hogy itt nagy vonalakban mi is fog történni. A rendezés sem segít rá a feszültség fokozására, gyakorlatilag azonnal tudjuk, hogy a férj (Ben Affleck) mellett kell állást foglalnunk, bármennyire ellenszenves is az általa amúgy teljesen unalmasan és jellegtelenül megformált, semmirekellő, teszetosza férjparódia. Ugyanakkor Rosamund Pike alakítása a feleség szerepében elég erős (mondhatnám badass), csont nélkül hozza a kőkemény pszichopatát, de ettől mélyebbre nem megyünk, a karakter esetleges lelkivilágáról, gondolatairól vagy múltjáról csak morzsákat hullajt el a történet. Így a nő viselkedése leginkább egy macskáéra hasonlít, aki ki akar menni az erkélyre. Gyakorlatilag fogalmunk sincs, hogy pontosan milyen célból indul el az erkély felé, ahova aztán mégsem megy ki, majd miután bezártad az ajtót, megkarmol és közli, hogy gyereket vár tőled.
Adott tehát egy látszólag szimplán pszichopata nő és egy egysíkúan mamlasz férfi, akiknek tönkremegy a házasságuk, de a kettőjük közötti viszony változásának mikéntjéről édeskeveset tudunk meg, csak a végeredményt látjuk, de az meg önmagában annyira abszurd, hogy nem tud több mint két órát izgalommal megtölteni.
De nemcsak a főszereplők múltja és személyisége nincs kellőképpen felépítve, hanem például a gimis volt barátot játszó Neil Patrick Harris karakteréé sem, aki egyébként is gyenge alakítással fejeli meg a sokadik cliffhanger utáni balszerencsés belépését, de a férj gondoskodó húgát amúgy korrektül hozó Carrie Coon figurája is egydimenziós marad. A karaktereket tulajdonképpen egy Venn-diagramon lenne a legkönnyebb ábrázolni: vannak az idegesítőek (a mindent tudó arrogáns nyomozó), vannak a feleslegesek (szegény Neil Patrick Harris) a jellegtelenek (a feleség szülei), illetve az egydimenziósak (Margo). Ennek a négy csoportnak különböző metszetei lehetségesek, de az kikötés, hogy minden egyes karakter ellenszenves. Mindegyik. Márpedig úgy elég nehéz élvezni egy filmet, hogy a negatív karaktereket sem tudjuk kicsit sem szeretni leleményességük vagy esetleg humoruk miatt, nem lepnek meg minket egyediségükkel, együttérezni pedig végképp nem tudunk senkivel sem.
Summa summarum ez a film 90 percben még lehet, hogy nézhető lett volna, de több mint két órán keresztül csak szenvedés volt. Kiemelkedő alakítás nincs, a meglepő fordulatokban pedig csak az a meglepő, hogy benne maradtak a filmben. Tehát ezt a rétest inkább fogyasztásra nem ajánlanám.
