1973 - vége a hippik mindent virágba borító szeretetnyaraiknak, a marihuána és az LSD sem a tudatalattiba és a tudattalanba tett nagy utazás misztifikált csodaszere már (mindennapi és közönséges élvezeti cikké degradálódik), az amerikai katonák az utolsókat rúgják Vietnamban, az altamonti fesztivál gyilkos vérengzésbe fulladt a Pokol Angyalai jóvoltából, a rockzene első nagy mártírjai, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison is mind halottak. A természet csendes és nyugodt békéjéből a rockzene a nagy stadionokba és koncerttermekbe költözik, beleolvad az általános szórakoztatóiparba. Új sztárok jelennek meg a színpadokon, trapéznadrágos, flitteres gitársámánok, szőrös mellű énekes-istenek, nagyobb hangerő, több csillámló-vakító külsőség, füst, köd, miegymás. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple a fiatalok szentháromsága ekkor. És ebben a korban játszódik Cameron Crowe két Arany Glóbuszt nyert, és négy Oscar-ra jelölt zenés vígjátéka, a Majdnem híres.
A film egy szigorúan tudományos gyermeknevelési elveket valló, egyébként pszichológiát tanító anya zsarnoki szeretetében felnövő tizenöt éves srácról szól, aki a nála több évvel idősebb nővérétől ajándékba kapott rock-lemezek hallgatásán felnőve, rockzenei tárgyú cikkeket írogat. Írásaira felfigyel egy, a markáns véleményeiről hírhedt zenei zsurnaliszta, aki tanácsokkal látja el, sőt megbízást is ad neki: írjon valamit a híres Black Sabbath koncertjéről. A sztárok közelébe ugyan nem jut, de a bandákat kísérő gruppie-k, vagy ahogyan ők magukat szívesebben nevezik, rock-múzsák felfigyelnek a kis srác szerencsétlenkedésére, és szárnyaik alá veszik őt. Segítségüknek is köszönhetően, ha a nagy zenekar közelébe nem is jut, de az elő-bandával sikerül kapcsolatot teremtenie. Az itt készült cikkre felfigyel a híres Rolling Stone magazin is, és a Stillwater nevű felfutóban lévő csapat országos turnéjára küldi: írjon exkluzív riportot a jövő sztárjairól. A megtisztelő felkérésen felbuzdulva fiatal hősünk a zárt otthoni mikrokozmoszból kiszakadva fejest ugrik egy rockturné zajos és bulis világába. A kulisszák mögött azonban feltárul a csodált világ igazi arca. Hősünk lassan felcseperedik.
Cameron Crowe a Jerry Maguiere - A nagy hátraarc rendezése után, maga mögött tudva a Spielberg-féle DreamWorks hathatós támogatását kedves, szerethető filmet alkotott. A klasszikus kemény rockon felnőtt harmincon túliak - mint e sorok pötyögője is - nosztalgiával emlékezhetnek tinikorukra, amikor a gimnázium padjába vésték/tük a nagy bandák neveit unalmas fizika-órák alatt, és a pad alatt adtuk a Jugoton kiadású Zep II.-őt a Purple Live in Japan-ért cserébe.
A zene mellett kedvesen mesél e film az első szerelem kellemesen zsibbasztó élményéről is, a tinédzserekre oly jellemző rajongásról, valamint rajongásuk tárgyairól, a sztárokról is. Kellően tárgyilagosan és kendőzetlenül, ahogyan mi is látjuk őket tizenöt év távlatából. És ahogyan a filmben szereplő srác is ír a Stillwater zenekarról, és ahogyan ennek kapcsán végül is sikeres lesz, mert hiszen Hollywoodban kötelező a happy end.
Jók a színészek, az anyát játszó Frances McDormand, a kis gruppie-t alakító Kate Hudson Oscar-jelölést kapott, de ugyanígy kiváló az első filmes Billy Crudup és a megbízható Philip Seymour Hoffman is a rock-újságíró tanár-tanítvány kettősében.
Csajozós film, mondja egy barátom, lehet az is. Kipróbáltam, pörögtem vele, és nem zúgtam bele.
