Hosszúra nyújtott melodráma rossz hangsúlyokkal – Jennifer Lawrence és Bradley Cooper második közös filmje nagy csalódás.
A hányattatott sorsú projektek mindig gyanúsak; sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy film csak hosszú huzavona után készül el, az rányomja a bélyegét a produkcióra (lásd a közelmúltból: 47 ronin). Ez történt a Serenával is: 2010-ben forgatókönyve az el nem készült könyvek Blacklistjének első helyén volt, majd 2012-ben a tervezett Darren Aronofsky-Angelina Jolie kettős helyett Susanne Bier és Jennifer Lawrence indította el a munkálatokat. Lawrence javasolta maga mellé partnernek a korábbi kirobbanó sikerű közös mű, a Napos oldal miatt Bradley Coopert. A nehézségeket példázza, hogy Lawrence-t nem tudták elhívni utószinkronra Az éhezők viadala forgatásáról – többe került volna, mint a Serena egész költségvetése. Végül tavaly mutatták be a kész filmet, ami egyértelműen megbukott.
Minderről persze a hétköznapi nézőnek nem kell tudnia. A Serena nagyszabasú, igényes kosztümös darabnak látszik, mellesleg Susanne Biernek középszerű filmjein túl néhány jelentős drámát köszönhetünk, a Lawrence-Cooper páros pedig már bizonyított együtt hasonlóan romantikus szerepben, tehát jogosak a magas elvárások. Hol csúszik el mégis az egész?
Sokáig érdekesnek tűnik a Serena. Kíváncsian várjuk, mit akar nekünk elmesélni – de hiába. A történet kibontakozása helyett parttalansággal és érthetetlenül szétfolyó mellékszálak gubancával szembesülünk, egyszerűen nem tudjuk, hogyan kéne értelmezni, ami a vásznon zajlik. Hiányoznak a jótékony sémák, melyek eligazítanának: favágós Bonnie és Clyde, pszichopata Elfújta a szél, vagy féltékenységi dráma lenne a Serena? Az analógiák sora tetszőlegesen bővíthető; viszont ez a furcsa keverék borzasztóan lehangoló. Majdnem két óra szenvedés után válik csak láthatóvá, mi lett volna a film vezérfonala, ekkor azonban már késő: a kapkodós finálé beteljesülés helyett kínosan rövidre vágja a házaspár történetét.
Annyi még biztos, hogy a Serena egy nagy szerelem és egy szenvedélyes házasság meséje a huszas-harmincas évekből, egy fakitermelő üzem a helyszín, innentől viszont lehet vitatkozni a hangsúlyokon. A cím alapján a feleség áll a középpontban, ehhez képest Jennifer Lawrence karaktere végig túl titokzatos, de ez nem izgalmassá, hanem érdektelenné teszi őt. Ráadásul Jennifer Lawrence majd’ minden filmjében a cuki vadóc csajt játssza, a Serena pedig hiába próbálkozik, nem képes meggyőzni az ellenkezőjéről. Serena magában hordja a traumatizált gyerekkor emlékét, de emellett öntudatos üzletasszonynak és odaadó feleségnek tűnik – hiányoznak a baljós jelek, melyek előrevetítenék a végkifejlet thriller-jellegét. Ehelyett feleslegesen erőteljes a történelmi szál (világválság), a bűnügyi vonal (korrupció), a misztikus epizódok (puma és vadászat) – ezek viszont mind torzóban maradnak, ahogy a konfliktust kiváltó törvénytelen gyerek-sztori is lufiként pukkan ki. Bosszantóan zagyva film a Serena – súlyosbító körülmény, hogy tehetséges emberek dolgoztak rajta.
Értékelés: 4/10
