Startol a Breaking Bad utódsorozata, a Better Call Saul. Mit lehet hozzátenni az utóbbi évek egyik legsikeresebb tévés dobásához? Érdemes-e egyáltalán bármit? Kritikánkból kiderül.
A televíziós spin-off-gyártási biznisz ma, amikor minden vonatkozó adat szerint eredeti mozgóképes ötletekre sem alkotói, sem befogadói oldalról nincs jelentős igény, papíron a lehető legbiztosabb vállalkozásnak látszik. A sikerdarabok leágaztatása azonban sokkal bonyolultabb ügymenet a tévében, mint a moziban. Mindjárt az időzítés rendkívül problémás, hiszen ha az originális széria még játékban van, akkor az alkotók önmaguknak teremtenek újabb konkurenciát, egy számos évad után a lezárására készülő sorozat viszont az évek hullámzásában halálosan kifáradt nézőket és írókat, rendezőket vonszolhat maga után. A legnagyobb spílerek persze eleve olyan sorozatot találnak ki, amely a lehető legtermészetesebb mozdulatokkal bármikor franchise-osítható, ilyesmiből azonban, mint amilyen például és elsősorban a Helyszínelők-család, már csak azért is kevés van, mert nyilvánvalóan behatárolt azoknak a műfajoknak vagy cselekménytípusoknak a száma, amelyekkel épeszű módon megvalósítható.
A tévés spin-offok mezőnyében a Better Call Saul bokatörő gödrökkel sűrűn telehintett, szakadékkal körülvett úton tesz kísérletet az egyenes vonalú egyenletes mozgásra – és ha más egyelőre nem is, ennek ténye feltétlenül odahelyezi ezt a sorozatot az év első számú tévés szenzációi közé. Nagyon rég (vagy talán sohasem?) láttunk ugyanis olyasmire példát, hogy egy kritikailag magasan elismert, nem epizodikus amerikai drámai sorozat új sorozatágat növesszen ki magából, amely persze már létező táborra építhet, másfelől viszont extrémen magas elvárásoknak kell megfelelnie.
A Breaking Bad 2013 őszén elhullt testéből életképes szervként átültetett Better Call Saul tankönyvi módon mutatja be a műfaj minden előnyét és hátrányát. A viszontlátás öröme látszólag a legnagyobb előny: az eredeti sorozat vígjátéki színeit biztosító szélhámos ügyvéd, a jó svádájú Jimmy Mcgill, azaz a későbbi Saul Goodman mellett a Breaking Badből több kisebb és nagyobb játékos felbukkan mindjárt az elején, hogy mindenki újra meggyőződhessen az originális sorozat kreátorainak karakteralkotói képességeiről, azt viszont nem mondhatnánk, hogy ezek mellé sikerült volna hasonló kaliberű új szereplőket megírni. Másrészt a tétek a Breaking Badhez képest ebben a 7 évvel korábban játszódó (de a jövőbe is bele-belevillantó) sorozatban értelemszerűen csak kisebbek tudnak lenni, így viszont, ha ahhoz mérjük, márpedig a közeg, a figurák, a markáns képi és elbeszélői stílus hasonlósága miatt muszáj ahhoz mérni, akkor be kell látnunk, hogy az érzelmek hőfoka is jóval alacsonyabb.
Mindezzel együtt a Better Call Saul nem ígér keveset, és láthatóan van benne legalább két-három évadra elegendő tartalék. A legjobb alkotói döntés talán az volt, hogy a sorozatot, bár a fekete humor távolról sem hiányzik belőle, határozottan nem vígjátéki irányba terelgetik. Bob Odenkirkben és az általa életre galvanizált címszereplőben jóval több van ennél, és a sorozat határozott ígéretet tesz arra, hogy lassan és alaposan feltárja majd a nehézsúlyú bűnözőkhöz a kelleténél sokkal közelebb sodródó, jobb sorsa érdemes jogász alakjának diszkrét tragikumát. Mindemellett a Better Call Saul műfaji játéknak sem utolsó, hiszen a karakterdráma mellett afféle ortopéd, bizarr ügyvédes sorozatként is élvezhető lehet voltaképp bárki számára. Vagy inkább lehetne: amíg ugyanis a legfőbb izgalmakat azok a pillanatok adják, amikor a sorozat önként belép a nagy testvér árnyékába, hogy onnan kacsintgasson a nézők felé, a Better Call Saul megmarad mindazok extravagáns hobbijának, akik már évekkel ezelőtt megvették a tagságit a BB-logós rajongói klubba.
