A rókavadászat az egyik legkevésbé szimpatikus arisztokrata tevékenység. Az urak lóháton pöffeszkedve, kutyáikkal hajtják a szerencsétlen vadakat, hogy elejtésük után boldogan fürdőzzenek a sikerben, amiért nem sokat tettek. Hasonlóképpen „dolgozott meg” trófeáiért John du Pont (Steve Carell), Amerika egyik leggazdagabb családjának sarja is.
Du Pont valószínűleg egy magányos estén, whiskys poharát emelgetve határozta el, hogy tehetséges birkózók támogatásával fog újabb érdemeket szerezni. Meghívja hát hatalmas birtokára a lepukkant körülmények között tengődő, Dave bátyja tökéletessége által fojtogatott Mark Schultz-ot (Channing Tatum), hogy némi agymosás után, anyagi támogatás fejében arathassa le munkájának gyümölcseit: az aranyérmeket. A hajdani rókavadászatok emlékére Foxcatchernek nevezett farmon felszerelt edzőközpont várja Markot és társait, akik látják ugyan, hogy a fegyverekhez és madarakhoz egyaránt vonzódó du Pont kicsit fura, de a pénz és a kényelem ezt egy ideig feledteti velük. Az ébredés azonban elkerülhetetlen.
A megtörtént eseményeken alapuló Foxcatcher rendezője, Bennett Miller a bemutató előtt többféle vágást is tesztelt, melyekben a három fő karakter közötti arányok eltérően alakultak. A mozikba került verzió elsősorban a Mark Schultz és John du Pont közötti kapcsolatra koncentrál, nagy hangsúlyt helyezve utóbbi romló mentális állapotára. Az önmagára csak nyomokban hasonlító Steve Carell remekül alakítja az elkényeztetettségbe és szeretethiányba belebuggyant milliárdost, aki talán maga sem tudja, hogy imponálni akar a birkózást lenéző, vérfagyasztó kisugárzású anyjának (Vanessa Redgrave), vagy inkább hergelné őt. Az előkelő asszony ritkán száll le fiához a piedesztálról, díjnyertes lovainak állandó jelenléte viszont nyomasztóan üzeni: figyellek!
Carell sérült, sajnálatra méltó figuraként formálja meg a valódi tiszteletre és elismerésre hiába vágyó férfit, akinek segítségre lenne szüksége, de ezt senki nem meri vele közölni. A környezete asszisztál ahhoz, hogy edzőnek képzeli magát, de eltűri azt is, hogy bundával nyerje meg a róla elnevezett birkózóversenyt, vagy dicsőítő dokumentumfilmet készíttessen saját tetteiről. Hagyják, hadd játsszon a gyerek, de nem számolnak azzal, hogy a kezében sajnos valódi pisztoly van, és talán nem csak az állásuk és busás fizetésük forog kockán. A Foxcatcher – közvetett módon – róluk is sokat elmond.
Az igazi du Pont paranoid skizofréniában szenvedett, amit a filmben nem említenek, inkább alkoholizmusát és droghasználatát hangsúlyozzák. Na, meg a frusztrációt, amit a zsíros összegek árán fenntartott látszat és a realitás közötti ellentét szült. Utóbbit azok a jelenetek érzékeltetik a legjobban, amelyekben az irányítás vélt vagy valós elvesztése kizökkenti őt a kedves, haverkodó edző hazug szerepéből. Carell mindezt apró pillantásokkal, helyenként hirtelen elboruló tekintetével és jelentőségteljes csendekkel ábrázolja, miközben az utolsó pillanatig egyensúlyoz a „bogaras, de ártalmatlan” és a „közveszélyes elmebeteg” kategóriák között.
Ennek az embernek a karjaiba rohan Mark Schultz, akinek olimpiai aranyérme ellenére elég csekély az önbizalma ahhoz, hogy néhány manipulatív szólammal meg lehessen nyerni. Channing Tatum a szenvedő bajnok szerepében egyszer olyan, mint egy morcos főemlős, máskor meg arra a ketrecében fel-alá járkáló, ideges hiúzra emlékeztet, amelyet a Budakeszi Vadasparkban láttam néhány éve. Rövid időre du Pont hűséges kiskutyáját is felfedezhetjük benne, hogy aztán egy törvényszerűen bekövetkező, kijózanító rúgás hatására a lehető legemberibb kétségbeesést és összeomlást produkálja. Tatum sikerrel ragadja meg azt a megkönnyebbülést és hálát is, amelyet a pátyolgatástól és elnyomástól mentes atyai szeretet illúziója okoz, ezért mélyen vele érzünk, amikor rájön, hogy csak eszköz a trófeák begyűjtéséhez. Sőt, maga is trófea, amelyet du Pont büszkén hordoz körbe egy-egy hazafias beszéd után.
A kiszámíthatatlan szponzornak ráadásul nem elég Mark, ő már régen kinézte magának Dave-et (Mark Ruffalo), akinek birkózókra gyakorolt mágikus hatását és számára egzotikumnak ható családi boldogságát sokáig csak messziről figyelte. Hiába hangzik el többször is, hogy Dave nem eladó, végül mégis van az az összeg, amiért hajlandó elfoglalni a Foxcatcher vezetőedzői posztját, és részévé válni a kínos színjátéknak, miszerint ő csupán du Pont segédje. Ruffalo kollégáinál kevesebb lehetőséget kapott a kibontakozásra, de ez is elég ahhoz, hogy az öccsét óvó, szeretni való Dave anyagiasabb és számítóbb oldalát is megmutassa. Finoman, de határozottan láttatja, hogy nem nézi jó szemmel az általa sajnált du Pont viselt dolgait, és ha kell, kihasználja saját fontosságát, amivel nagyon is tisztában van. (Mark távozásakor még a szolid zsarolástól sem riad vissza.) Az irányítás végül szinte észrevétlenül vándorol át hozzá mint igazi mentorhoz, végleg lerombolva a dollárokból felépített látszatvilágot.
Bár a birkózós részek meggyőzőek, és táncszerű koreográfiájukkal a téma iránt kevésbé érdeklődőket is magukkal ragadják, a Foxcatcherre mégsem egy sportról szóló alkotásként fogunk emlékezni. Bennett Miller mindent alárendelt a pszichológiának, így a rengeteg tréninggel megalapozott jelenet – például a két fivér közös edzése – is a szereplők aktuális lelkiállapotát és kapcsolatait tükrözi. A birkózás különösen alkalmas arra, hogy egy küzdelmes életre asszociáljunk róla, amelynek során az ember többször fekszik arccal a padlón, mint ahányszor jólesik, de azért vannak kellemes pillanatai is. A film ezt használja ki, a színészek ugyanis nem kevés energiát fektettek bele, hogy profi birkózónak tűnjenek. Tatum és Ruffalo kiváló munkát végzett, utóbbi ráadásul azt is el tudja hitetni, hogy olyan edző, aki szaktudásával és személyiségével másokból is kihozza a maximumot. (Ebből a szempontból nem hátrány az sem, hogy láthatóan idősebb, mint Dave Schultz volt a történet idején.)
Bennett Miller rendezése a komikumnak sincs híján, bár, ahogy ő maga fogalmazott, ez a történet csak addig vicces, ameddig egyszer csak nem lesz az, és akkor már nagyon nem. Így az abszurdra fogékonyaknak is nehéz faarccal szemlélni az olyan momentumokat, mint amikor egy éjjelen du Pont thrillerekbe illő hirtelenséggel bukkan fel Mark ablakában, vagy amikor elárulja, hogyan is szólítják a hozzá közel állók. Ilyenekből akad jó pár, de a tragikum felülkerekedik, és végül nem csak két magányos és frusztrált ember (ál)barátsága esik áldozatul a kölcsönös kihasználásnak és a mentális zavaroknak. A melankolikus alaphangot már a film eleji archív képsorok megütik, ezt a későbbiekben a zene is erősíti, amely még Mark Schultz győzelmeinek pillanatában sem felemelő vagy lelkesítő, inkább az a fajta megkönnyebbülés árad belőle, amit a macska tapasztal farkának elengedésekor. (A David Bowie-szám és a country-dal viszont kissé kilóg, még ha elhelyezésük az adott pontokon indokolt is.)
Bár a cselekmény érdekes, a film tempója sokakat próbára tehet, a sztori ugyanis éppen olyan lassan csordogál, mint du Pont szesztől kásás mondatai. Az élmény leginkább egy madárleshez hasonlítható, amelyen a türelmes megfigyelők izgalmas apróságokra bukkanhatnak. Miller bőven hagy időt arra, hogy a kínos csendek és nehezen előbuggyanó szavak közepette mélyen belepillanthassunk a fejekbe, és odaképzeljük magunkat du Pont-birtokára, ahol antik bútorok, trófeák, borzongató festmények és a csendesen legelésző lovak teremtenek megfélemlítő légkört. Mindennek fényében furcsán hat, hogy a végkifejlet hirtelen, szinte már az összecsapottság látszatát keltve érkezik. A valóságban eltelt hosszú évek néhány hónapba sűrítése ugyan érthető, a Dave és John közötti viszony elnagyolása viszont már kevésbé. Bár a film korábbi részeiben szépen lefektették az alapokat, mégis úgy vélem, hogy a Mark távozását követő periódus kicsit több időt érdemelt volna. Ennek híján hiába merülhettünk el sok részletben, a végén kicsit mégis kíváncsiak maradunk.
