A láthatatlanság témája igazi filmnyelvi érdekesség, hiszen egy alapvetően vizuális műfajban pont azzal kell lenyűgözni a nézőket, amit nem láthatnak.
Színészként sem számít különösebben hálás szerepnek az ilyen, hiszen a tevékenység többnyire a szinkronstúdióba való járogatásra korlátozódik. Az, hogy ennek ellenére mégis gyakran készülnek filmek a témában, elsősorban annak köszönhető, hogy mindnyájan eljátszottunk már a gondolattal, hogy milyen is lenne láthatatlanul járni az utcákat és meglesni ismerőseinket. A téma tehát örök, számtalan bőr lenyúzható róla, viszont azért nem árt, ha valami újat is csempészünk bele.
Az elsősorban forgatókönyvíróként ismert (azért a Penge: Szentháromságot már ő rendezte) David S. Goyer a frissítést a tini közegben találta meg, ahol a láthatatlanságot a szülő-gyerek kapcsolatok metaforájaként használhatja. Az amerikai társadalom jelenlegi fejlődéséből amúgy is kisejlik, hogy a gyerekek problémái többnyire láthatatlanok maradnak szüleik számára. Érdekes fejlemény ez, hiszen a történet elolvasása után az ember inkább egy átlagos misztikus thrillerre gondolna.
Nick Powell mintadiák a középiskolában, aki egy félreértés miatt balhéba keveredik. A suli rosszfiúi az erdő szélén jól helyben hagyják, és a srác élet és halál között lebegve várja, hogy valaki megtalálja és megmentse őt. Lelke addig kivándorol testéből és oda kell vezetnie valakit, hogy esélye legyen a teljes megsemmisüléssel szemben. Bár a sztori hordoz magában hagyományos krimis/nyomozós elemeket, a hangsúly mégis az érzelmeken van. Mivel Nick képtelen kommunikálni a külvilággal, így amikor rájön, hogy az egyetlen, aki hallja őt, éppen az egyik támadója, kapcsolata nagyot változik a nehéz sorsú lánnyal.
Az érdekes alapkoncepció ellenére a film abban hibázik nagyot, hogy a rendező túlságosan tisztában volt a célközönségével, és mivel nem bízik a tinédzserek értelmi képességeiben, tudatosan lebutította filmjét. A szereplők kiválasztásánál is inkább a külső megjelenés, mintsem a színészi tehetség volt fő szempont, és bár Justin Chatwin és Margarita Levieva valóban érdekes arcok, ahhoz mindketten kevesek, hogy másfél órán át lekössék a figyelmünket. Justin Chatwint ráadásul az egész filmben láthatjuk, mivel a Láthatatlanban csak a többi szereplő nem láthatja őt, a néző viszont igen. Ezzel valószínűleg sok speciális effektusokra elköltendő pénzt spóroltak meg, és legalább a színészeikre bízták az illúzió megteremtését, ami a 21. század Hollywoodjában ritka és értékelendő dolog.
David S. Goyer rendező mozija nem olyan okos és szellemes, mint az alig egy héttel korábban bemutatott Disturbia, viszont érzelmességével inkább a lányközönséget hódíthatja meg. Ha szeretted a Ghost-ot, talán érdemes tenned egy próbát...
