Apró cipőnyom a sáros földön, zuhogó esőben és Latif lassan elúszó reményei, hogy valaha is megkaphatja a kedves afgán lányt, Barant. Nem hagyományos szerelmi történet: a beteljesülés lehetősége kezdettől ki van iktatva a történetből.
A helyszín a - legalábbis békében - ismeretlen Irán. "Érdekes" módon teljesen normálisan, hétköznapian élnek itt is az emberek, mint akárhol máshol. Végre nem a hegyek között géppuskázó arab férfiak látványa dominál. Az általános terrorista őrület közepette sokat segíthet egy ilyen film abban, hogy az arab ne váljon szitokszóvá. Ne kelljen a muzulmánt egyből terroristának vagy vallási fanatikusnak nézni. A tömegmédia mindenesetre szereti a kellemes leegyszerűsítéseket és úgy tűnik, az arab világ már belekerült egy eléggé szűk értelmezési skatulyába, amit nehéz lesz feltörni. De meg kell próbálni.
Latif egy építkezésen dolgozik Teheránban. Jó dolga van: bevásárol a munkásoknak, teát meg ebédet főz, mentesül a nehezebb fizikai munka alól. A készülő épület valószínűleg lakóház lesz, ha elkészül valamikor is. Rengeteg munkás sürög folyamatosan téglákkal, cementtel, mégsem halad a befejezés felé az építmény. A mérnökök sohasem elégedettek, falakat kell lebontani, majd újraemelni. Meg talán a szervezettségen is lehetne javítani, és a szakértelmet sem kéne megvetni. De a munkások felvételénél Mehmár, az építésvezető egyéb szempontokra is ügyel. Rengeteg afgán feketemunkást foglalkoztat. Naponta kockáztatja az engedélyét miattuk. Az afgánok a jobb élet reményében, dolgozni jönnek Iránba. Menekülnek az afgán szegénység és a moszlim terror elől. Nagy kockázatot vállalnak ők is: bármikor börtönbe kerülhetnek, vagy vissza Afganisztánba, a teljes reménytelenségbe.
Folyamatosan érezhető az ellentét a menekültek meg a helyiek között. Állandóak a kisebb-nagyobb viták. Egyik reggel baleset éri az afgán Najafot, eltöri a lábát, nem tud tovább dolgozni. Fiát küldi maga helyett, hogy pénzéhez jusson a család. A fiúcska gyenge, nem bírja a nehéz munkát, így éppen Latiffal kell cserélnie, aki ezentúl rakodhatja a nehéz zsákokat, míg Rahmat jár boltba és főzi az ebédet. Latif bosszút esküszik, és ahol tud, keresztbe tesz az újoncnak. Napjait kitölti a bosszúság, csak Rahmattal van elfoglalva, szinte minden lépését követi. Annyira, hogy Latif a fiú titkára is rájön: sikerül kilesnie a konyhában, amint sötét, hosszú haját fésüli - egy lány. Nem árulja el senkinek, hogy tud az álruháról. Ezentúl is figyeli a lányt, de megváltozott szemmel. Távolról figyeli, nem mer hozzá közeledni. Szó nélkül teszi föl az életét arra, hogy segítse a lányt, Barant és családját. Évi egész fizetését adja nekik ajándékba, eladja igazolványát, hogy pénzt szerezzen. Követi Barant falura, meglesi munka közben. Valójában nem történik semmi, senki nem tud a nagy szerelemről, mégis a fiú élete gyökeresen megváltozik.
Szomorú a történet, mert az iráni fiú és az afgán lány nem találhat egymásra. A film mégis gyönyörű. Mazsid Mazsidi rendező egyszerűen mesél, apróságokat, kis mindennapiságokat ragad meg. A tekintetek és a testbeszéd dominál - szóban mindig félreértik egymást a szereplők. A nyelv - ami lehet perzsa vagy török is - csak akadály, egy bíztató szempár többet segít.
Baran visszatér Afganisztánba. Utolsó mozdulatként arcára húzza Latif elől csadorját, amit Iránban nem kellett viselnie. A gesztus válaszol a lány helyett: szép volna, de nem lehet.
