Quentin Tarantino neve talán még azok számára is mond valamit, akik valamilyen furcsa okból átaludták a kilencvenes éveket, amikor is a trend-teremtő mester eddigi két legizgalmasabb munkájával, az 1992-ben bemutatott Kutyaszorítóban-nal és a két évvel későbbi Ponyvaregénnyel jelentkezett.
Tarantino első filmjével, a Kutyaszorítóban-nal robbant be a köztudatba, a magyar forgalmazók azonban - óvatosságból talán, vagy egyszerű tudatlanságból - mozi-forgalmazásra nem tartották érdemesnek a művet, úgyhogy a film jobb híján néhány rongyosra nézett videokazettán kezdte el hódító útját a hazai kölcsönzők körében.
Ha a maradéktalan élményhez hiányzott is a gyöngyvászon és a moziterem sötétjének varázsa, végül is volt valami tarantínósan trendi a Kutyaszorítóban ily módon való, fűalatti felfedezésben. A Ponyvaregény sikere aztán QT-t nálunk is kötelezően nagytermi attrakcióvá avatta, a Kutyaszorítóban hazai mozi-premierjére azonban mindezidáig várni kellett.
A kései premierrel kapcsolatban talán a legfontosabb kiemelni, hogy a Kutyaszorítóban-t 2004-ben pont ugyanazokért az erényeiért lehet szeretni, mint bő egy évtizeddel ezelőtt. A dumákért és a pózokért, a fekete öltönyökért és az öltönyöket viselő színészekért (Harvey Keitel, Steve Buscemi, Tim Roth, Michael Madsen stb), a képregénybe-illő karakterekért, a vérben fürdő gengszterromantikáért, s ha korábban nem láttuk már kismilliószor a filmet, az időben való ide-oda ugrálás okozta feladványokért. Pedig maga a sztori végtelenül egyszerű: az egymás számára ismeretlen nehézfiúkból álló rablóbanda rajtaüt egy ékszerbolton, az akció azonban balul sül el, a bandatagok között ugyanis áruló van.
Miközben folyamatosan ingázunk a menekülés és az áruló utáni "nyomozás" epizódjai és a rajtaütés előzményei között, Tarantino mesterien keveri a lapokat. Az idősíkokkal való játék maximális feszültséget teremt, a popkultúrális utalásokkal teletűzdelt párbeszédek (Madonna Like a Virgin című slágerének gengszter-olvasatai igaz gyöngyszemek) pedig még jó néhány lapáttal rátesznek az élvezetre.
Ma már persze szinte lehetetlen anélkül szemlélni a filmet, hogy figyelmen kívül tudnánk hagyni az időközben elkészült számtalan imitációt, valamit a rendező óriásivá nőtt, már-már nyomasztó kultuszát. Pedig a Kutyaszorítóban megéri a kísérletet. Nem utolsósorban azt is megérthetjük belőle, miért lett egyszerre sikkes videotékában melózni.
