A táguló világegyetemtől a kenyér áráig és vissza: igyekszünk kozmikus perspektívába helyezni a drágulást, hátha úgy könnyebb elviselni. Buddy Endre jegyzete.
A tudomány jelenlegi állása szerint a világegyetem egyre tágul. A folyamat mintegy 5,4 milliárd évvel ezelőtt gyorsult fel, és a tempója csak növekedni fog. Most mintegy 72,5 km/s/Mpc sebességgel távolodnak a dolgok, ami azt jelenti, hogy az univerzum tőlünk 1 millió parszeknyire, 3,25 millió fényévnyire látszódó darabja óránként 261 ezer kilométert mozog el tőlünk. A csillagközi tereket sötét energia tölti ki, ami a gravitációval ellentétesen hat, nem összehúzza, hanem távolítja egymástól a tárgyakat. Ha a kozmikus infláció örökké folytatódni fog, a vörösfényeltolódás miatt a fotonok és a gammasugarak ellaposodnak, a csillagképződéshez szükséges gázok elfogynak, a működő csillagok pedig kihunynak. Az elsötétedő és drasztikusan lehűlt univerzumban már nem marad fenn az élet, és ha az entrópia elérte a maximumot, kialakul a termodinamikai egyensúly, az eseményektől mentes világállapot.
De hogy mi lesz ezután, arra már nehezebb választ találni. Egy legújabb teória szerint a tágulás gyorsulása mégis megtorpanhat, sőt, 65 millió év múlva leáll. Az univerzum születése óta eltelt 14 milliárd év után az univerzum ismét zsugorodni fog, a Mindenség több milliárd év alatt felére csökken. Egy másik forgatókönyv szerint a Mindenség tágul és zsugorodik, tágul és zsugorodik, s nem nehéz elképzelni, hogy ez az emberi léptékkel felfoghatatlanul lassú pulzálás valami sokkal nagyobbnak a része legyen. Azoknak, akik nem értik az ezekről szóló komplex egyenleteket – mint például én –, persze csak a mitologikus hasonlatok maradnak: hogy ez Siva tánca, amely örökös pusztulás és megújulás, vagy apokalipszis, amit nem követ újjászületés, arról engem ne kérdezzen senki. Isaac Asimov Az utolsó kérdés című elbeszélésének szereplői arra keresik a választ, hogyan lehetne elmenekülni a világegyetem kihűlése elől. Az viszont nem sci-fi, hanem valóság, hogy egy időben tudósok tényleg feltették a kérdést, és arra jutottak, hogy „át kell ülni” az univerzum másik részébe, ami kevésbé tágul. (Ez Andrej Linde elmélete volt, igaz, ma már megdőlt az az elképzelés, hogy a világegyetem egyenlőtlenül, buborékokra osztva tágulna.)
A kozmikus infláció fogalma persze újságolvasás közben jutott eszembe. Arról szólnak a hírek, hogy az elmúlt egy évben 13,7 százalékkal nőttek az árak, de szakértők szerint az is lehet, hogy 20 százalékig meg sem állunk. Csendes pánik van a piacokon, hiszen ha nőnek az árak, akkor csökken a fogyasztás, a jegybanki kamatemelés recessziót okoz, a pénzosztás meg inflációt. Háborúval, egyre mérgesedő nemzetközi viszonyokkal nem sok jóra számíthatunk ettől az évtizedtől.
Legfeljebb a James Webb űrtávcső fantasztikus képei vidíthatják egy csöppet az embert, íme.
Szóval jönnek a nehéz idők. És a fenét se vigasztalja, hogy a kozmikus skálán ez mit sem számít. Biztos vannak, akiknek sikerül „átülni másik buborékba”, lesznek, akik még jól is járnak. Engem az áraknál is jobban aggaszt, hogy átalakul, mit nevezünk „normálisnak”: megszokjuk a háború, a polarizált világok és országok gondolatát, elfogadjuk a háborús retorikát és kevésbé értékeljük a szabadságot. Hogy is értékelnénk jobban, ha úgy érezzük, veszélyben az életünk. De ahogy a világegyetem pulzál, úgy mindig lesznek jobb és rosszabb időszakok is. Mire Buddy Endre megírta ezt a blogposztot, a tőlünk 3,25 millió fényévnyire található csillagok 261 ezer kilométert távolodtak, és a felszabadult helyet sötét anyag tölti ki. Hogy mi a tanulság? Szerintem nincs benne. A világegyetemnek nincs tanulsága, csak működése. Épp ez a szép benne.
