Lehet-e popkultúrális utalások tömkelegéből összerakni egy komplett filmet? Erre a kérdésre keresi a választ a Scott Pilgrim a világ ellen, és szerencsére meg is találja.
És a válasz egyszerűen az, hogy nagyon is. Viszont az egyáltalán nem biztos, hogy a filmkedvelő közönség már megérett erre. Kétségeink már csak azért is akadnak, mert a 2010-es év talán leginnovatívabb és legötletesebb filmje a mozikban anno nem nagyon talált rá a nézőkre. Pedig nyugodtan higgyük el: Scott Pilgrim kalandjainál nem nagyon találni izgalmasabb filmet az utóbbi évek választékából.
A kanadai képregény lapjairól életre kelő Scott afféle örök gyerek. A sulit már rég befejezte, de megkomolyodni, továbbtanulni vagy netán értelmes munkát vállalni nagyon nincs kedve. Zenélget az amatőr rockzenekarával, egy meleg haverjával lakik közös albérletben, ahol még az ágyuk is közös és van egy alibi-barátnője a 17 éves kínai iskoláslány, Knives Chau képében. Aztán egyik pillanatban meglátja az extrém hajú Ramonát, és ebből a találkozásból szerelem lesz az első látásra. Azonban ahhoz, hogy az övé legyen a lány, előtte le kell győznie Ramona hét gonosz expasiját… Igen, ez a sztori.
Elsőre talán meglepőnek tűnhet, de a dramaturgiát ezúttal a számítógépes játékok ihlették. Scottnak gyakorlatilag egy bevezető után hét pályán kell átverekednie magát a cél eléréséhez. A film elképesztő tempóban száguld, és a vizuális nyelvezetét javarészt a képregényekből kölcsönözte. Simán használ rövid feliratokat a szereplők gyors bemutatásához, sőt a hangeffektusokat időnként ki is írja (például egy ütésnél egy nagy BUMM! jelenik meg a képen…), valamint az osztott képernyő használata sem áll távol tőle. A bunyók leginkább a Mortal Kombat jellegű számítógépes játékokat idézik, és a győztes különböző bónuszokat vagy ajándék csodafegyvereket kap a győzelméért cserébe.
A Scott Pilgrim a világ ellen olyan könnyedén vált a különböző stílusok és utalások között, hogy azt öröm nézni, de a legnagyobb erénye az, hogy a stíluskavalkád ellenére mégis hitelesen beszéli a fiatalok nyelvét, és képes visszaadni azt, amit az ember a kamaszlét tájékán érez, amikor éppen szerelmes. Mert hiába az abszurd bunyók áttört falakkal és távol-keleti sárkányként támadó elektró-zenészekkel, ez végső soron egy nagyszerű szerelmesfilm, melynek még a soundtrackje is bivalyerős. Pedig mindezt nehezen néztük volna ki abból az Edgar Wrightból, aki korábban ugyan nagyszerű paródiafilmeket (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) készített, de ebben a filmjében már ki tudott lépni a parodizálás korlátjai közül és valódi érzelmeket tudott bemutatni. Mindezt minden idők egyik legfurább antihőse, Scott Pilgrim (a nyüzüge Michael Cera) segítségével, akinek még a hangja is olyan, mintha csak egyfolytában azért kéne bocsánatot, hogy él.
Egyvalamire azonban fel kell hívnom a figyelmet: ez a film veszélyes, mert függést okoz. Az ember sokadjára is talál benne újdonságot, ezért egyszerűen képtelenség megunni. Az utóbbi évek legvagányabb filmjére nem is adhatok 5/5-nél kevesebbet, és még ez a pontszám sem fejezi ki igazán, hogy ez a film mennyire jó.
