Kincs, ami van


George Clooney egyre többet vállal rendezőként, de a túl sok szempontnak való megfelelés kényszere nem tesz jót a filmnek.

Clooney és barátai (az író-producer Grant Heslov, a színész-rendező Ben Affleck s egy pár másik arc a Smokehouse Picturestől) a hollywoodi vízválasztó szimpatikusabb felén vannak: analóg gondolkodású, régivágású filmes úriemberek, akik még mindig használnak celluloidot és kameraállványt, a költségvetést inkább igazi díszletre, mint CGI-re költik, a snittjeik hosszúságát pedig kevésbé látszik befolyásolni a videoklip-kultúra, mint a kortárs, fősodorbeli Hollywoodét. Többet építenek színészeik perszónájára, mint az akciójeleneteikre, előszeretettel foglalkoznak a közelmúlt és a jelenkor történelmével, s mindezt egy sajátos, Coen fivérektől örökölt fanyar humorral teszik. Ráadásul mernek reszkírozni is: olyan témákat is feldolgoznak, amelyek nem feltétlenül jegypénztár-barátak.

A Műkincsvadászokban Clooney immár ötödik alkalommal rendezi saját magát, s úgy tűnik, lassan kezd beleszokni az eastwoodi feladatba. Első, stúdiószagú (de feszes dramaturgiájú és nagyszerű) filmjei után egyre több helyszínre, színészre és statisztára mer költeni, itt például a második világháború sújtotta fél Európán keresztül követhetjük szedett-vedett csapatát, amint Rembrandtokat próbálnak felkutatni. A film eredeti címe (Monuments Men) egy létezett, világháborús, szövetségesek által létrehozott programra utal: a Monuments, Fine Arts and Archives Program (kb. Műemlék-, műalkotás- és levéltárvédelmi program) egy 400 fős csoport volt, azzal a küldetéssel, hogy megvédjék a kulturálisan jelentős műalkotásokat a szétbombázástól a háború alatt, valamint az addig ellopottakat visszaszerezzék. (Sajnos, az eredeti műemlékvédő csoport csak 1943-ban jött létre, így addig is felbecsülhetetlen károk keletkeztek az európai kulturális hagyatékban, s ez a filmben épp csak említve van.)

Borzasztóan nehéz feladat a 70 éve zajlott háborúról újfajta narratívát találni: Hollywood (és a világ) filmternésének egyik leglegrágottabb csontja, a náci egyenruhák és SS-sisakok könnyű, hozzáférhető helyen vannak az összes stúdió ruhatárában, ha gyorsan kellene használni őket. Éppen ezért szerencsés, hogy Clooney-ék, adaptálandó művet keresve ráakadtak a műemlékvédő csoport munkáját taglaló könyvre: végre egy világháború kontextusában zajló történet, ami viszonylag friss szemszöget nyújt, és ahol minimális a zsidózás, a nácizás, a hitlerezés, a bombázás és a tankozás, kicsit másról szól. A film hét férfit (és két-három műkincset) emel ki a négyszázból (és a többezerből), s az ő útjukat követi, amint áldozatos munka árán megtalálják a nácik által ellopott javak rejtekhelyeit, így hazaszállítva néhány felbecsülhetetlen értékű képet és szobrot, pl. a genti oltárt vagy a bruggei Madonnát. Papíron roppant izgalmas történet tehát, ráadásul nemcsak a háború megszállottjai vagy a szépművészetek iránt rajongók szerethetnék, hanem az illusztris szereplőgárda rajongói is.

Sajnos, az illusztris színészek alig-alig kaptak pár sornyi igazi dialógust vagy akciót a filmben, s a humorosabbakat abból is bevágták az előzetesbe. Aki tehát harsány Bill Murray-fintorokra vagy John Goodman-replikákra számít, az csalódni fog, de az is, aki A piszkos tizenkettő csökkentett létszámú, értelmiségi verzióját várja. Ez a film inkább a MASH tévésorozat utolsó évadaira emlékeztet, amiben kevés a humor, de több a dráma. Viszont a Műkincsvadászokban a drámai konfliktus sem az igazi: lassú, kevés feszültséget hordoz és legtöbbször előrelátható. Úgy tűnik, a többfelé ágazó cselekmény sok volt Clooney-nak, aki nem tudta eldönteni, hogy pontosan milyen filmet is csináljon a nagyszerű, többféle módon is hasznosítható alapanyagból, így aztán elveszett a sokféle nagyszerű helyszín, szereplő és műalkotás között, legtöbb mellkszála sehova sem fut ki: bármennyire drukkolunk neki korábbi filmjeit ismerve, ez bizony kissé szétmállott a kezei között, mint az esőben felejtett szülinapi torta. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nézhetetlen lenne: a rutin azért megmenti a filmet, és nagyon is nézhető, csak eléggé érdektelen.

Ami kár, mivel a filmnek talán legfontosabb feladata lett volna válaszolni az így éppcsakhogy megpendített kérdésekre (pl.: értékesebb-e egy mű az emberi életnél?), valamint némi érdeklődést kiváltani a művészettörténet eme temérdek, ellopott és megtalált (és nemcsak eme, hanem sok más) kincse iránt, tematizálni a „kié a művészeti hagyaték?” kérdést. Ebben viszont a hollywoodi filmek legádázabb belső ellensége, Pátosz Uraság gátolja meg legjobban, aki mindig akkor furakodik be a filmbe, amikor lyukas a forgatókönyv, vagy nem figyel a rendező. Így aztán csak a képzőművészet iránt érdeklődők fogják leginkább értékelni a filmet. Kár érte, nagy kár. Mi azért továbbra is szorítunk Clooney-nek, több rizikót kívánva neki.