A Coen testvérpár ismét bebizonyította, hogy helyük van a kortárs mainstream filmrendezők legnagyobbjainak körében. Nem csoda, hogy 2007-es sikerfilmjük, a Nem vénnek való vidék után ismét többszörös Oscar-esélyesek A félszemű című filmjükkel, melyben – megfosztva a kifejezést minden will smithes felhangjától – egy vadiúj vadnyugatra kalauzolják a nagyérdeműt.
A vadnyugat már közel sem annyira jól ismert környezet a 21. századi mozilátogató számára, mint az amerikai film aranykorában volt az akkori nézőknek. Ezt Ethan és Joel Coen is jól tudja, ezért úgy döntöttek, hogy a látványteremtés technikájával élve létrehoznak maguknak egy saját western-világot. És ha így tesznek, miért ne tennék ezt a rájuk jellemző, egyedi módon?
Egyediségük még akkor is vitathatatlan, ha vállaltan hozott anyagból dolgoznak. A félszemű ugyanis egyrészt egy 1968-as regény adaptációja, melynek készült már korábban is filmváltozata John Wayne főszereplésével, másrészt Coenék műve nem mentes az Alice Csodaországban párhuzamoktól sem. Az újraértelmezésnek köszönhetően azonban nem csak az eredeti történet, hanem még a vadnyugati táj is átalakul, így a megszokott poros síkság és perzselő nap helyett hegyvidéki buja erdőket és hóesést kapunk.
Ebben a miliőben játszódik az apja meggyilkolásáért bosszút állni induló kislány, Mattie Ross (Hailee Steinfeld) története, aki, célja elérése érdekében, maga mellé fogadja az „igazán karakán”, ám részeges, és erős akcentusával jobbnál jobb beszólásokat puffogtató rendőrbírót, Reuben J. Cogburnt (Jeff Bridges). Kalandos útjuk során találkoznak baráttal (Matt Damon) és ellenséggel (Barry Pepper) egyaránt, és mikor már az egész történet kezdhetne egy unalmas sablontengerré válni, akkor indul el egy igazán csavaros finálé.
Az eleinte nem túl mozgalmas történet kizárólag a két nagyon alaposan kidolgozott főkarakternek – no meg persze az azokat eljátszó színészeknek – köszönheti, hogy nem laposodik el. Az időt, amíg a néző kettejük viselkedésén és tettein mosolyog vagy ámuldozik, Coenék arra használják, hogy megalapozzák meséjüket, hogy aztán annak tempóját felgyorsítva egyre cselekménydúsabb események szemtanúi lehessünk.
A félszemű mindent összevetve azért remekmű, mert úgy vonultatja fel a klasszikus westernfilmek alapsémáit, hogy megújítja, és olykor átvarázsolja azokat, illetve fordítva: Úgy válik tökéletesen egyedi és műfajában kiemelkedő alkotássá, hogy beilleszkedik egy rég megkezdett hagyományba, amelynek esetleges folytatói számára igencsak magasra emeli azt a bizonyos lécet.
