Ott kezdünk, ahol máskor még csak öblögetnek a szinkronhangok. A főcímek még frissen festve, az árvaház ördögi főnöknőjéhez tartozó hang még csupa bűbáj: nézd, kedves Tiffany - így az anyányi szinkronhang -, te egy kedves gyerekszereplő vagy, én meg egy színésznő, ezek a feliratok pedig itt a vásznon azokat a néniket és bácsikat jelölik, akik pénzt adtak a film elkészítéséhez.
Szokatlan beismerés ez egy későbbi rajzfilmgonosztól, eddig nem is volt szokásban, hogy épp egy mese hívja fel a figyelmet a rajta kívül eső, varázstalan dimenziókra. Főleg nem egy olyan, ami ennyire ambicionálja a népmesei egyszerűséget. Hogy miért mindig a Három holló ugrik be a címről, arról talán Ady Ede szinkronhangját kellene megkérdezni, de az általunk bebarangolt mesei tartományokban nyoma sincs a korhely költőhöz hasonlatos, ellentmondásos személyiségeknek: e lankákon csak jók és rosszak élnek, meg egy idetévedt egyszarvú, aki az erdőközi levélkézbesítést hátráltatja (fel is írja a rendszámát a csigát is gyorshajtónak néző rendőr bácsi). A címbeli három rabló is csak addig veszélyes a közre, amíg magukhoz nem veszik - kezdetben természetesen merő számításból - az árván maradt kis Tiffanyt, de rajzolt szívük a zsákmányolt kislány hatására oly látványos lágyulásnak indul, hogy már-már félő, a három pacák elfolyó pacaként végzi.
Természetesen nem végzik így, az özönvíz előtti technikákat forszírozó rajzfilmesek biztos kézzel vezetik a vonalakat. De mert az animációs technikák mára ott tartanak, hogy egy rajzolt porszem is könnyűszerrel elsajátíthatja Brando mimikáját (a filmünkkel indító AniTime fesztivál műsorán erre is lehet példát találni), A három rabló kézművesmegoldásai akár valamiféle dacos ellentrendiséget is sugallhatnak. A fene se tudja, talán tényleg volt is ilyesféle szándék a rablovicsok mögött, ámbár ez az eredményen egy cseppet sem látszik.
