Még hogy trilógia, ugyan már! Odaát, az interjúban is pedzik, és a rendező még tán el sem készült előző, nemzetközi hírt és nevet hozó munkájával, a Fallal szembennel, amikor bejelentette: trilógia lesz ez, szerelem, halál és ördög. Az ördögöt! Hősünk tipikusan az a rendező, aki mindig ugyanazt a filmet csinálja, tehát sorban a harmadiknál trilógiát zár, a negyediknél már - keressék meg az idegen szavak szótárában. És egyik sem halálról, mind egy halál előtti állapotról, a hazatérésről szól. S milyen hazatérésről? Nos, némileg álságosról. Vissza oda, ahol addig csak a nyári iskolaszünetben, ahol csak rokonlátogató útlevéllel, ahol csak turistaként azelőtt. Oda, ahol valósággá leszen minden nosztalgia, vissza a serdülőkorba, vissza gyereknek, amikor még sokat van az ember kinn az utcán, amikor sokat éri a levegő. És van a közelben tó, esetleg tenger.
Ami azt illeti, lenne is hova: a Márvány-tenger, az Aranyszarv-öböl és a Boszporusz találkozási pontja várja őt, bár megveszekedett jólneveltségünk megtiltotta, hogy azt a címet adjuk leiratunknak, hogy "Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul", noha kétségtelen. Igaz, némi pontosításra szorul: nemcsak nevezett metropolis (anyám, Kelet és Nyugat találkozásaként közhely) várja az alkotót és énje kivetített, hol vad, hol szelíd hőseit, hanem a Fekete-tenger partján egy halászfalu is.
Az elhagyott otthonról való nosztalgikus beszéd kétségkívül világnyelv. Celluloidszalagon is az, voltaképpen a kezdetektől: s mint ilyen, eléggé amerikai ahhoz, hogy biztosítsa a nemzetközi érdeklődést, feltéve, ha professzionálisan tálalják. Nem semmiség, végül is Bálint Eszter Évájától a tarisznyáját a falu kövén maga után húzó Michael Corleonéig eléggé magasan van a lécezés.
Minden különösebb filmkészítői erőszak, tukmálás nélkül tekinthető mindez úgy, hogy amikor a végin mindenki hazaér, az maga a halál, ha összekeverjük a végét a vége előttivel: úgy tényleg maga a halál. Amiből persze kijut történetünk során, megszámoltam, kettő és fél. A fél itt nem eldönthetőt, nem mutatottat jelent.
Persze attól még, hogy az alkotója szólást ígér a halálról, ám helyette mással van elfoglalva, lehetne jó film is A másik oldalon. Mondhatna többet arról, ami megvan tán mindegyikünkben (hogy máshol lennénk, hogy nem találjuk a helyünket, hazánkat). Ehelyett azonban bővíti még egy kicsit a tematikát, és jól körülhatárolható generációs feltevésként az apákkal és anyákkal kapcsolatos nehézségekről mesél talán a legintenzívebben. Hogyan küzdenek a szülőkkel, a szülők ellenében önmagukkal ők, a harmincasok. A jegyváltástól: mi, harmincasok. A csonka családokból szalasztottak. Hogyan is vagyunk, leginkább a velünk maradt féllel. És melyik (a másik) a komplexusos, aki van, vagy aki nincsen?
Az az őszinte igazság, hogy az ígéret és ami helyette jön, mindkettő már önmagában is hátborzongató, hát még így, párban: gyere, babám, jön két óra vadulás arról, hogy mi lesz a halállal és mi van az anyáddal, az egy szem szülőddel, vagy a másikkal, aki éppen nincsen ott vagy sohasem is volt, max. ittasan (holtan) láttad a kanyarban.
És tuti vadulás lesz, mi mást is várnánk a Fallal szemben után? De ebben is csalatkozunk, két óra lassulásban van részünk. Fatih Akinnak azonban mindezen közlendőjéhez, dehogy közlendőjéhez, mindezen csendes töprenkedéshez szüksége volt egy történetre is. Az pedig nem áll meg. Belekapunk, hogy ne csak a szavunkra legyenek utalva, mert pillanatnyilag elég markáns ellenállításnak tetszik, hogy a mű 2007-ben Cannes-ban is meg az Európa Filmdíjon is a legjobb forgatókönyvnek járó plecsnit zsebelte be. Szerintünk kompenzálandó, hogy a szerteágazó várakozások dacára a fődíjakat bizony nem vihette, mert hát nem annyira jó. Ugyanakkor el sem vetendő, s ami jó benne, az pont a forgatókönyv erőltetett történetszövése ellenére jó: az elvágyódás erejétől, a generációs feszültségektől meg attól, hogy a végtelenségig kiagyalt história korlátai között a színészek bravúrosan, könnyedén lehelik életre az agyag-, illetve celluloidbabákat.
Nejat kb. 35 éves férfi, német irodalomprofesszor a Hamburgi Egyetemen, androgyn alkat, finom, empatikus, kicsit nőies. Még nem csinált semmit, már meg kell állnunk, mert üzenve van: ha szorgalmasak és tanulnak, Németországban jelentős állásokat tölthetnek be a török származásúak is. (Hálás vagyok, csak visszavágyok.) Nejat atyja, Ali valami brémai muzsikus, inkább "szintén zenész", a macsó török archetípusa, vesz magának (feleségül?) egy kurvát, oszt agyonüti - mintegy véletlenül, talán nem akart akkorát odacsapni. Pedig az a szegin' Yeter küldte haza a keresményt leánya taníttatására Sztambulba. Ali üli a büntetést, majd köztörvényileg kitolonc vele, meg sem áll fent emlegetett fekete-tengeri halászfaluig. A másik szálon Lotte megjön Indiából, anyja (Schygulla) nyomát ütte' ott bottal. És úgyszólván az első dolga, hogy a Sztambulból politikailag menekülő árvának (kitalálták: az elhalt rossznő leánya) pénzt ad hamburgerre Hamburgban. Szerelem lesz belőle, de hamarosan a harcos török lányt is hazatoloncolják. Lotte megy a szerelme után, Indiához képest pimf egy távolság. Itt találkozik a közben idetelepült Nejattal, aki ugyancsak a támogatásra szoruló árvát keresi apja tette feletti lelkifurdalástól hajtván - alighanem egy kisváros lehet az az Isztambul, egymás sarkára hágnak a távoli ismerősök. Folytassam? Még ennél is kifundáltabb lesz az egész, az összes halálesetet illetlenség is lenne felfedni, legyen elég annyi, hogy a széles tenyerű Ali esetében sem vagyunk biztosak, visszatér-e a tengerről, ahová kiment halászni vagy meghalászni, végképp átevezni a "másik oldal"-ra.
Összegezve A másik oldalon egy nagy átéléssel, lendületesen, helyenként drámaian, helyenként ügyesen előadott, igyekvőn filmszerű tanmese, amit kis híján agyonnyom a mindenáron való megfelelni vágyás - generációjának hű tüköre ekképp.
