Nincs hótbiztos módszer, az már szentigaz! Már ami azon dilemmát illeti, hogy melyik filmet válasszuk, ha mozizni kell. Az elég jónak látszott eddig, hogy megnézem a gyártó ország(ok) nevét, s ha egy kicsit is egzotikusat találok, nem lesz nagy pofáraesés a dologból, de ezúttal törököt fogtam. Ha valami török-magyar koprodukció, és az előzetesek szerint nem a mohácsi vészről szól, minden bizonnyal érdekes lehet: a Szerelem és árulás alighanem azért magyar is, mert az Eurimage akkor ad könnyebben pénzt, ha koprodukció van. Ez a film tök török, de nyugodtan lehetne bármilyen, ha például magyar lenne, harmincöt évvel ezelőtt készült volna, és azt kell mondjam, akkor érvényes lett volna, mert ha nem mondanám, egy-két igen nagy becsben tartott filmünk hitelét kérdőjelezném meg, minek azt.
A Szerelem és árulás egy avítt giccs, amiben még a couleur locale is visszaváltható, még csak nem is kizárólag a vásárlás helyén. Tehát, ha a cím szerinti moziválasztás gyakorlatát alkalmazzuk, akkor járunk el helyesen: hagyjuk az egészet.
Nagy dolgok történtek húsz éve a félhold árnyékában, de ha az embernek nincs a cimborái között egy hobbiturkológus, megette a fene, a filmből csak valami olyasmit tudhatunk meg, hogy a nyolcvanas évek elején volt egy olyan rezsim, ami ellen így utólag érdemes jóarcú fiatal színészeket felléptetni. Ám a sajnálatosan obskúrus pénzügyi manővereket igénylő lázadás, egy névtelen feljelentés következtében balvégre jut: halál és száműzetés jár a nyomában. A száműzött most ím visszatér, s ez sem marad következmények nélkül: felszakadnak a behegedni látszott sebek, gondosan - mert recept szerint - kidekázott melodráma keveredik. Bár e gondosságban sejdíthetni némi hibát (a húszévesnek mondott és látszó szereplők húsz év múltán masszív ötvenesként lépnek elő), de ha akarjunk, adódhat magyarázat: a nehéz évek majdnem duplán számítanak, biztosan.
Az alaphelyzet egyébként, hogy a műtörténeti kontextust el ne mulasszuk, a Fekete tulipánnal rokon: az egymásra mint két tojás hasonlító hősök névcserés támadása vagy inkább szerencsétlen menekülési kísérlete, menteni a még menthetőt. Még a rokonok, a barátok s a szerelem elől is. Így a holt nem az, akit annak hisznek, ő a száműzött, ki annyi év tengeri hánykódás után most visszatér: megadni elhalt atyjának az utolsó tisztességet, aztán már menne is, de marad. Marad, hogy tisztára mossa a helyette haló szép nevét, s visszavegye szerelmét meg mindent, ami vele jár: gyerek, elveszett boldogság, hegedűszó (nem vicc, tolakodó filmzene vonós hangszerekre).
Szép-szép, hogy említjük a filmzenét, de sajnos a film montázs-technikájáról nincs mit mondanunk, bár lehet, hogy ez nem is baj, így legalább nem égetjük magunkat afféle viccekkel, mint: török gyerek megvágta. Annyit úgyse bírt volna.
