Fából vaskarika

Kis túlzással, majdnem minden hétre jut egy képregényfilm-bemutató, ám ezek közül igazi nagy sikert csak elvétve kasszírozhat közülük egy-egy produkció. Természetesen ne soroljuk most ebbe a körbe a különböző Super-, Bat- és Spiderman-történeteket, hiszen bár ezek is alapvetően a képregényekből kerültek filmvászonra, a karakterek már olyan mélyen szervültek az amerikai popkultúrába, hogy esetükben nincs már értelme eredetről beszélni. De ezeken kívül is van még kismillió képregényhőse a globális képregény-kultúrának, köztük sok olyan történettel, melyek komoly kultuszt is kerítettek maguk köré. Vannak jobbak, rosszabbak, ötletesebbek, komolyabbak, viccesebbek és elmebetegebbek, ízlés, korosztály és műveltség szerint, kinek-kinek a kedvére. Részben éppen a rajongótáborok erős, és olykor kifejezetten egymással ellenséges rétegzettsége az egyik ok, ami miatt az ezekből készült filmverziók általában gyengébben teljesítenek a kasszáknál. A bukások (vagy nem eléggé nagy "durranások") másik okát én az egész koncepció "fából vaskarika"-jellegében látom: a képregények igazi vonzereje szerintem abban van, hogy a jobbára még mindig szabadkézi rajz stilizációja erősebben mozgatja az olvasó fantáziáját, mint a bármekkora vizuális eszköztárat mozgósító film készen kínált, szemkápráztató látványvilága. A képregényeknek olvasóira gyakorolt erősebb hatásmechanizmusát tovább erősíti azok sajátos, képekre, kimerevített mozdulatokra, pillanatnyi érzelmi és fizikai hatások vizuális jelzésére építő, töredezett narratív struktúrája, mely a mozi fogyasztásra készen kínált, kompakt élményvilágánál mélyebb értelmezésre és az asszociációkkal való "játszadozásra" sarkallja az olvasót. Azzal, hogy a képregény olvasása a mozinál lényegesen személyesebb élményt nyújt, a rajongó is jobban magáénak érzi az adott képregény hőseit, történetét – így azonban csak ritka esetben fordulhat elő, hogy a saját maga által elképzelt világot kapja vissza a filmvászonról.

Basszgitár, csajok, fanta

[img id=265061 instance=1 align=left img]Scott Pilgrim egy átlagos 23 éves torontói srác, aki egy átlagos garázsbandában basszusgitározik, ha van csaja, ekkor az a baj, ha nincs csaja, akkor az. Lóg, csak úgy bele a világba, mint korosztályából a hozzá hasonló fazonok. Bryan Lee O'Malley képregény-sorozata nem a cizellált és karfaszorongatóan izgalmas sztorijai miatt vált kultusszá a nagyjából hősével megfelelő életkorú és státuszú ifjúság körében, hanem inkább azzal, hogy Scott kalandjaiban egyéni módon keverednek ennek a korosztálynak tipikus szubkultúráinak különböző szegmensei, mint a jellegzetes középiskolás garázspunk, valamint az olyan oldschool videojátékok, mint a Mortal Kombat, a Final Fantasy, vagy Super Mario, és effélék. A képregény stílusában is magában viszi ezt az eklektikát, a tipikus amerikai típusú szuperhősös képregény ötvöződik itt a japán mangák különböző irányzataival.

Végül is, gurul...

A zombihorror és az akciófilm zsánerét a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban remek humorral, ám rajongó tisztelettel kiparodizáló Edgar Wright harmadik játékfilmjében tulajdonképpen sikerrel oldotta meg a képregényfilmek fentebb tárgyalt problematikáját. Megcsinálta fából a vaskarikát, amelyik ráadásul gurul is. Az biztos, hogy az itt felvetett gondolati mélységtől senki nem fogja megerőltetni agytekervényeit, de a képregény műfaja ebben a tekintetben éppen olyan, mint az opera: egyiket sem a mély és szövevényes történeteiért szeretjük, még ha természetesen akadnak is szabályt erősítő kivételek. Scott Pilgrim története szimpla kamasz-sztori, becsajozással, kicsajozással, "kapunyitási pánikkal" és a szokásos többi nyűggel-bajjal, amit a fentebb említett videojátékokból és egyéb helyekből vett motívumokkal, modorosságokkal megrajzolt sajátos fantáziavilággal feldúsítva, átszőve mesél el a képregény, illetve most már a film is. Wright tökéletesen alkalmazza a sajátos képregény-narrációt a filmben, remek tempót nyom, dinamikusan pergeti a jeleneteket, szinte úgy érezzük magunkat, mintha egy szélesvászon-méretű óriási képregény lapjait pörgetné előttünk valaki. Ha kell, inzertezik, akár szervesen a képbe applikálva, akár amúgy "némafilmesen", a képregények jellegzetes hangulati és érzelmi effektjeit bátran vegyíti a videojátékok nyeremény- és büntetésszimbólumaival, és egyéb sajátos szekvenciáival. A párbeszédek olykor egészen szellemesek, elsül néhány egészen frenetikus szójáték. Kivételesen a magyarítás (Speier Dávid kiváló munkája) is "üt", majdnem hibátlanul sikerült magyarra ültetnie az eredeti vicceket. Nincs baj a szereplőkkel sem, illően kétdimenziós "rajzfilmfigura" mindegyik, bár a címszerepet játszó Michael Cerát minimum 6-7 évvel fiatalabbnak nézem a 23 éves Pilgrimnél, hiába annyi idős papíron, mint az általa játszott karakter. Amúgy igazi, habkönnyű mozi ez: 0% tartalom, 100% szórakozás.

Kinek ajánljuk?
- 16-24 éves, képregény- és videojáték-kedvelő fiataloknak.
- Akik nem ragaszkodnak ahhoz, hogy egy film mélyenszántó igazságokat fogalmazzon meg.
- Akik basszusgitároznának egy zenekarban.

Kinek nem?
- Akik többet várnak egy filmtől, mint néhány vicc, néhány teljesített pálya a Nintendón, valamint egy-két háromakkordos tucat-sláger, punkban.
- Akik már rosszallóan csóválják a fejüket, hogy "Ezek a fiatalok!".
- Akik kizárólag szólógitárosok vagy énekesek lennének egy zenekarban.

6/10