James Bond-film, ráadásul a huszadik a sorban (az első cirka harminchét éve volt). Ebből is sejthető, hogy itt sem tekintenek el azoktól a panelektől, amelyekkel a filmtörténet biztosan leghosszabb játékfilmsorozata rendelkezik.
Vannak persze ezek között olyanok is, amiket egyáltalán nem bán az ember, mint például a macsó brit ügynök mellé rendelt, szokásosan gyönyörű nőszemélyek, esetünkben Sophie Marceau és Denise Richards. Egyikük csak egy szemrevaló cica, míg a másik a végzet asszonya szerepében domborít, nem mondom meg, melyik melyik, ki lehet találni. A jubileumi alkalomra amúgy is belehúztak az alkotók, és összeszedtek egy sor jó színészt. Olyanok kavarnak itt, mint Robert Carlyle, Judie Dench, sőt még John Cleese is, a filmzenét meg a Garbage hozta össze, szavunk sem lehet.
A történet persze nem vágja mellbe a nézőt, egy gonosz, egy könyörtelen terrorista fenyegeti a világot, be is vet mindent a cél érdekében: cselszövés, olajkészlet veszélyeztetése, atomtöltet plántálása kényelmetlen helyekre - napi rutin. Őt üldözi az ír Pierce Brosnan által (már harmadszorra) alakított snájdig brit kém földön, vízen, levegőben, egzotikus tájakon egy sor különös fegyverrel, szóval tényleg a szokásos. Két vodka-martini között megmentjük a világot, és még a nyakkendőnk is a helyén marad.
Van a filmben egy egész sor megfelelően fordított, fanyar, verbális humor, ez jó, aztán temérdek szemkápráztató és legalább ennyi banális akciójelenet, sok is kicsit a jóból, engem legalábbis iszonyúan lefárasztott az a töméntelen dolby surround lövöldözés és robbantás.
A rajongóknak viszont így is kihagyhatatlan.
