Két srác ül egy rozzant kocsiban a semmi közepén, a kies autópályán. Minden a legnagyobb rendben, se suli, se meló, se probléma. Egyszer csak feltűnik egy... Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a rémisztő (horror) és a borzongó (thriller) filmek legkedvesebb alaphelyzetének számított az ilyesmi. Manapság már ritkábban találkozunk vele, most viszont itt van ez a film. És több okunk is van örülni neki.
Először is ez a film feléleszteni látszik az immáron hosszú évek óta halott, de legalábbis kómában fekvő klasszikus thriller hagyományokat. Nem kiscsajokat hajkurásznak bénamaszkos, nagykéses idióták, nem bolond sorozatgyilkosok és meghasonlott zsaruk játszanak macska-egér játékot, nem vadásznak pszichiátereikre nehéz gyerekkorú bombanők, még feminista efbíáj ügynökök sincsenek. Egyszerű alapon egyszerű felépítmény, semmi fölösleges magyarázkodás, mivel a történet maga végtelenül szerény, nincs szükség az előzmények, motivációk taglalására, tulajdonképpen nincsenek se előzmények, se motivációk. Arctalan-láthatatlan mumus van, bazi nagy kamionnal, és rettegő, sarokba szorított áldozatok vannak, közöttük pedig ott van a cébé-rádió - maga is régimódian hasznos és ügyes szerkezet, akárcsak ez a film.
Mert ezt a filmet kérem, nem a forgatókönyvírók és/vagy a szereplők hozták össze. Ez kérem meg van rendezve, össze van rakva, érezni lehet itten az egészet egybefogó koncepciót, rend van. Lélektanilag pontosan előkészített fordulatokon nyugszik a cselekmény, a feszültség - feloldásával állandó egyensúlyban - fokozatosan erősödik, az események gördülékenyen haladva követik egymást egy határozott irányba. A formanyelvi eszközök használata sehol sem öncélú, kizárólag a közös ügyet szolgálja mind: a plánozás, a kompozíció, a montázs, az akusztikus és vizuális effektek. Igazi, régi vágású kézműves munka.
Ami újszerű, sajátos ízt ad ennek a mozidarabnak, az a humor egyéni használata. A nevetés ugyanis nem a felgyülemlett nyugtalanság csillapítása, vagy a primitív poénkodás okán fakad, kis intermezzók formájában, hanem magukból a rémületes és tragikus eseményekből következik, elsősorban abból, ahogyan a teljesen hétköznapi szereplők ezekre a korántsem hétköznapi helyzetekre reagálnak. Így sok jelenet egyszerre szorongató és vicces. Határozottan fanyar, gyakran pedig kifejezetten fekete humor ez.
John Dahlt, mint a film-noire újra feltalálóját és újraértelmezőjét ismerték el első filmje, a Red Rock West elkészültekor, és későbbi munkái, a Végső csábítás és a Pókerarcok is ezt a vonalat követte. Jelen dolgozatában ugyan elkalandozni látszik, de a hagyományok és a finoman kidolgozott minőség régimódi tiszteletével.
