Lotna  (1959)

1959-et írunk, Andrzej Wajda akkor már megrendezte a varsói felkelés végnapjairól szóló Csatornát (1957) és háború utáni véres politikai harcokról szóló Hamu és gyémántot (1958), és ekkor készítette el a költői szépségű Lotnát. A cím egy csodásan szép fehér ló neve, ami egy lovasszázad vesztét okozza, és ami persze a félfeudális Lengyelország szimbóluma. 1939 szeptemberében vagyunk, a német hadsereg már lengyel területen jár, amikor a svadron felfigyel egy gyönyörű fehér lóra, mely a nyílt mezőn száguld át, míg a lövedékek egyre-másra csapódnak be körülötte. A századot lenyűgözi az állat szépsége, és versengés indul meg tulajdonlásáért, pedig tudják, a fehér ló a legjobb célpont a csatamezőn. Eközben tanúi lehetünk annak, amint a lovasság felveszi a harcot a németek ellen, lóval és kivont karddal szállnak szembe a német tankokkal – ami a valóságban ugyan nem történt meg, de akkor legendás epizódnak számított. Wajda apja maga is lovassági tiszt volt, a szovjetek végezték ki Katynban, így a történet személyesen is érintette.

A leghosszabb nap (1962)

Sokak szerint a második világháború végkifejlete a normandiai partraszállás sikerén múlt – szerintünk viszont a keleti front eseményein, ahol vagy tízszer annyi hadosztály harcolt, de ez most mindegy. A partraszállás így is rengeteg kockázatot rejtő, gigászi feladat volt, amire a történelem során még nem volt példa. Cornelius Ryan szemtanúk beszámolóira támaszkodó, azonos című dokumentumregénye szolgáltatta a jedi lovagot idéző nevű Ken Annakin filmjének alapját – ő másik fontos háborús filmet is jegyzett, az Ardennek-offenzivát megéneklő, izgalmas és látványos A halál 50 órájat, de ott már kevésbé ragaszkodott a tényekhez. A film alkotói, akik elképesztő mennyiségű nagy sztárral dolgoztak, a lehető legpontosabban, leghitelesebben - szinte dokumentarista módon - szerették volna bemutatni a leghosszabb nap eseményeit. Itt mind az angolok, az amerikaiak, a franciák és a németek szemszögéből megismerhetjük a csata szinte minden pillanatát, és a hatalmas költségvetésből dolgozó produkció elkészítése során elképesztő díszleteket építettek fel és hűen ábrázolták a korabeli haditechnikát is, az egy felvétellel készült kikötői rohamot pedig ma is tanítják operatőröknek.

Tora! Tora! Tora! (1970)

Michael Bay ugyan 2001-ben készített egy színes-szagos, robbanós-szerelmes hőseposzt a Pearl Harbor-i japán támadásról, a téma alapműve mégis az amerikai-japán koprodukcióban készült Tora! Tora! Tora!, aminek címe a közhiedelemmel ellentétben nem Tigris!-t vagy Meglepetés!-t takar, hanem a torpedótámadás rövidítése japánul. Az 1970-es film számos összeesküvés elméletre rácáfolva pontosan mutatta meg, milyen hihetetlenül profi módon készültek fel a japánok a támadásra, és amerikai részről milyen emberi mulasztások játszottak hozzá ahhoz, hogy az intő jeleket semmibe vegyék és az egyértelmű figyelmeztetések miként akadtak el a slendrián módon kialakított katonai struktúrában. A produkció a korához képest elképesztő technikai színvonalat képviselt, és ugyan az itt megjelenített repülőgépek és hadihajók „csak” átalakított korabeli járművek, a robbanások és kényszerleszállások valódiak – és néha nem szándékosak, mint utólag kiderült. A film japán részét japán rendezők, Kinji Fukasaku és Toshio Masuda, az amerikai felet pedig Richard Fleischer (Koldus és királyfi) készítette, és az USA-ban eredetileg ellenségesen fogadták: nehezen hitték el, hogy ennyire ostobán hagyták magukat megtámadni.

A híd túl messze van (1977)

A film nyilvánvalóan A leghosszabb nap mintájára készült, és annak sikerét igyekezett megismételni, hiszen ennek alapját is egy visszaemlékezésekre épülő Cornelius Ryan könyv képezte, és itt is elképesztő mennyiségű világsztár játssza el a nagy csata legfontosabb szereplőit. A Market-Garden hadművelet célja a háború lerövidítése, a sűrűn lakott Hollandia „átugrása” és a német határ gyors elérése volt, amihez arra volt szükség, hogy több ejtőernyős hadosztályt ledobva elfoglaljanak három fontos hidat – ám az utolsó túl messze volt. Az amerikai, angol  és lengyel csapatok hősiesen küzdöttek, ám a szövetséges felderítés kudarcot vallott: a közelben erős német páncélos egységek állomásoztak, amik azonnal támadásba lendültek. Richard Attenborough megőrizte a Ryan-könyv epizodikus, elbeszélő szerkezetét, ide-oda váltva a szereplők között, de közben igyekezett az egész ütközetet átláthatóvá tenni. Kisebb szerepekben is olyan sztárokat láthatunk itt, mint Michael Caine, Sean Connery, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Laurence Olivier vagy Robert Redford, és ez volt az első film, ahol a színészek a forgatás előtt gyors katonai kiképzést kaptak.

A tengeralattjáró (1981)

Hajlamosak vagyunk a tengeralattjárókat az óceánok csendes, alattomos gyilkosaiként látni, különösen akkor, ha horogkereszt van az oldalukra pingálva. Abba viszont kevesen gondolnak bele, milyen érzés egy ilyen hajón szolgálni háború idején, milyen a mélyben hallgatni a rájuk dobott bombák hangját, átvészelni a viharokat vagy látni az általuk okozott pusztulást. Erről szól Wolfgang Petersen által rendezett, Lothar-Günther Buchheim regényéből készült film, amit csak eredeti címén, Das Bootként szokás emlegetni, és ami elképesztő sikert aratott világszerte. Petersen két eredeti arányaiban megépített tengeralattjárót és persze számos kisebb modellt használt fel a forgatáskor, de nem engedtek meg a színészeknek azt a luxust, hogy kibontsák a díszlet oldalait, mindent az eredeti, klausztrofóbiás körülmények között vettek fel. A hitelességet az is biztosította, hogy tanácsadóként jelen volt a történetet inspiráló valódi U-96-os U-Boot kapitánya és egy másik tengeralattjáró elsőtisztje. A film 4 Oscar-jelölést is begyűjtött és sztárt csinált a kapitányt játszó Jürgen Prochnowból, illetve a rendezőből, és remek példát szolgáltatott arra, hogy a háborút nem csak egy nézőpontból szabad vagy lehet vizsgálni.

Sztálingrád (1993)

Aligha kell elmagyaráznunk mi történt a Volga partján Sztálingrádnál, ahol egy egész német hadsereg szenvedett megsemmisítő vereséget a hónapokig tartó, elképzelhetetlenül kegyetlen harcok után,  ahol az oroszok is legalább egy hadseregnyi embert veszítettek, de gyakorlatilag megfordították a háború menetét. Joseph Vilsmaier filmje, amely az ütközet ötvenedik évfordulójára készült, nem is akarja bemutatni a stratégiát vagy a legfontosabb mozzanatokat, csak azt akarja megmutatni, mit élt át az átlag katona, aki jelen esetben német. Hősei nem nácik, bár van köztük olyan, aki hisz a német felsőbbrendűségben, hogy is ne hinne, hiszen odahaza ezt nevelték bele, a front, a véres harcok, a német propaganda nyilvánvaló hazugságai és bajtársak által elkövetett háborús bűnök azonban mindenkinek kinyitják a szemét. Nem csoda, hogy az adott esetben emberségesen viselkedő egységből büntetőszázadot csinálnak, amit a legveszélyesebb helyeken vetnek be, és eleve halálra vannak ítélve. A film ugyan nem veheti fel látványban a versenyt a hollywoodi filmekkel, de történetben, hitelességben bőven.  

Az őrület határán (1998)

A II. világháború Csendes-óceáni hadszínterének meghatározó ütközete volt a Guadalcanal szigetéért vívott csata, az első alkalom, hogy az Egyesült Államok képes volt ellentámadást intézni a sikert sikerre halmozó japánok ellen. Az amerikai partraszállás meglepetésként érte az ellenséget, akik csak kevés katonát állomásoztattak itt, és azok is éppen egy olyan kifutópályát fejeztek be, amit aztán az amerikaiak használtak. A következő hónapok véres, gyakran átláthatatlan harcokat hoztak, és ezt örökítette meg James Jones önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényében. Terrence Malick, aki ezt megelőzően 20 évig nem rendezett filmet, Jones regényét vitte a vászonra, és hajlandó olyasmit is megmutatni, amit a legtöbb amerikai háborús film messze elkerül: az amerikaiak azért indítanak frontális támadásokat, iszonyú veszteségeket szenvedve, mert az ezredesük előléptetést szeretne, látjuk, hogyan roppannak össze veterán katonák, és azt is, amikor a tapasztalt őrmesterrel véletlen saját kézigránátja végez.

Ryan közlegény megmentése (1998)

Kétségkívül a leglátványosabb, leghitelesebb háborús film, ami valaha készült – lehet persze vitatkozni a film egyéb aspektusain, és ugye ízlések és pofonok, de Steven Spielberg tényleg megdolgozott a pénzéért, és tudjuk, hogy a rendező számára ez a téma mindig is rendkívül fontos volt. Spielberg nem csak profi, okos is, és főhősének egy olyan színészt tett meg, aki egyáltalán nem az az elitkatona típus: Tom Hanks vezeti ugyanis azt a ranger alakulatot, amelyik 1944. június 6-án partra száll az Omaha partszakaszon, hogy elnémítson egy ellenséges üteget – ami nincs is ott. A túlélők új küldetést kapnak, a német vonalak mögött kell megtalálniuk és visszahozniuk egy olyan katonát, akinek három bátyja a világháború különböző frontjain szinte egyszerre vesztette életét. A film a partraszálláson kívül a korabeli hadviselés szinte minden módját megmutatja: járőrözés, orvlövésszel való találkozás, rajtaütés, helyiségharc és amit csak az ilyen filmek szerelmesei nedves álmaikban is csak remélni tudnak – és teszi mindezt az utolsó centiig hitelesen. Az eredmény öt Oscar-díj, köztük a legjobb rendezésért járó.

Levelek Ivo Dzsimáról (2006)

Clint Eastwood 27. rendezése filmtörténeti kuriózum, hiszen a Csendes-óceáni hadszintéren Ivo Dzsima apró szigetéért vívott véres csatát egyszerre forgatta le két külön filmben. Alig pár hét különbséggel mutatták be 2006 elején a harcokat az amerikai szemszögből láttató A dicsőség zászlajat és a japán felet megszólaltató Levelek Ivo Dzsimárólt, és az utóbbi a sokkal jobb darab. Az amerikaiak már közel járnak Japánhoz, és Ivo Dzsima apró vulkáni szigetére azért volt szükségük, hogy repülőgépeik az anyaországot bombázhassák. A sziget védelmével a világlátott, művelt Kuribayashi tábornokot bízzák meg, akinek nemcsak az ellenséggel, de saját fanatikus, embereik életét feleslegesen eldobó tisztjeivel is meg kell küzdenie, miközben tudja, hogy semmi esélye a győzelemre vagy a túlélésre. Eastwood hű marad a valósághoz, és a csatát pontosan, érdekfeszítően és részlehajlás nélkül mutatja be, felsorakoztatva a japán oldal legfontosabb parancsnokait, miközben a közlegényekről sem feledkezik el.

Élet és halál városa (2009)

Sokak szerint a II. világháború nem 1939. szeptember 1-én kezdődött, hanem jóval korábban, a kínai-japán háború kirobbanásakor, és ebben van valami. A diadalmas japán seregek, amelyek rendre győzelmet arattak a szervezetlen és motiválatlan, rosszul felfegyverzett kínai egységek felett 1937 decemberében bevették az akkori kínai fővárost, Nankingot is, amelynek elestekor civilek és hadifoglyok százezreit mészárolták le a lehető legbrutálisabb módon, hat héten át az erőszak orgiáját ülve, miközben csak néhány jószándékú nyugati próbált közbeavatkozni - kevés sikerrel. Chuan Lu (Vadászok vadászai, Az eltűnt stukker) egyszerre nagyszabású, hihetetlenül izgalmas és torokszorító filmben dolgozta fel az eseményeket, és tette mindezt meglepően elfogulatlan szemmel! A történetnek ugyanis vannak japán szereplői is, ezt a nézőpontot megismerhetjük, sőt, a legvégén a japán győzelmi menet hátborzongató képeit láthatjuk. A legizgalmasabb rész azonban a város bevétele, és az a jelenet, amikor egy kis csapat elkeseredett kínai katona rajtaüt az előrenyomuló japánokon.