Vége van a világnak, legalábbis a kulturális alapokra épített felének: az író (Marx) vénségére cipőpucoló lesz, Arletty halálos beteg. Felmerül a kérdés: van-e remény? Felmerül a kérdés? A rendező személyének ismeretében is felmerül?
Arletty ezzel együtt is újdonság, ráadásul nem is jött egyedül, a francia filmművészet elmúlt majd' egy évszázadának csomó elfeledett hőse is vele jön: őszintén szólva a fene tudja miért, hacsak azért nem mégis, mert Franciaországba még ma is nagyságrendekkel több bevándorló érkezik, mint a kellemetlen éghajlatú Finnországba. A Cannes-i Filmfesztivál hálás közönségére ezúttal gondolni sem merünk, pedig jól tennénk.
Aki Kaurismäki, amint kinőtt az életet oly széppé tevő hülyeségek faarcú szavalgatásából, a leningrádi kovbojok történeteiből, s e nemes idiotizmust az alsókutyák általános sajátjává tette, belopta életművébe a publicisztikai igényeket is. Mondhatnánk, hogy nem kellett volna, de aligha úszhatta meg: az alacsony néposztályok vászonjelenléte már csak ilyen, illik értük szólni, s nem ellenük. Tény, hogy jó sokáig nem kellett egyáltalán bánnunk a zsöllyében a publicisztikát, hiszen a líra mindig is olyan erősen volt jelen Kaurismäki művészetében, amennyire kellett a közérdekű közlemények – távolról sem eredendő, hanem helyi – gyengeségeinek elfeledtetéséhez. Azt sem kell mondani, hogy a mester ragaszkodott a lírához, mert elég volt a félcédulásokhoz ragaszkodnia, ők úgyis magukban hordozzák a költőiséget. Ugyanakkor korántsem véletlenül beszélünk "nem eredendő, hanem helyi" gyengeségekről, lévén nem maga a publicisztikai igény tök idegen a mozivászontól, hanem a rendező mondandói mutatkoztak rendre izgalmatlannak a lúzer tárgykörben – de mindez nem sokat számított, míg a filmversek ereje és szépsége újból és újból elkápráztatott.
Csakhogy Petőfit sem a világszabadságról alkotott és publikált, amúgy szerfelett szimpatikus nézetei miatt szeretjük elsősorban, hanem úgyszólván privátban. Ilyenformán most a szokásos, mit mágikus, inkább már tündérmesei realizmus egyszerűen szűk játéktér Afrika menekültjeinek – a 21. században Afrika távolról sem mesebeli. A hiány pedig hiány, azt pótolni kell valamivel – ám a gondolatok hiányát aligha pótolhatják a kulturális utalások, noha sokak szerint ezzel töltötte életidejét a posztmodern művészek legalább kilencven százaléka. Nem pótolhatják gondosan kiválasztott és harmonikusan egymás mellé felvitt színek sem. Márpedig ahogy haladunk előre a filmben, úgy tűnik egyre indokolatlanabbnak és önmagáért valóbbnak ez a szépkedés és ez a franciázás: hogy aztán, mint minden ebben a filmben – különösebb cél híján – belefulladjon a cukiságba. Mert persze jólesik nézni, hogy az egyetlen rossz embert, aki csak azért kavar kicsit, hogy a többiek földöntúli jósága a napnál is világosabb legyen az a Jean-Pierre Léaud adja, aki gyermekként annyit szívott a 400 csapásban. Ja, és nehéz a bevándorló sors, de Londonban majd biztos jó lesz. Tudja a néző, hogy nem lesz jó, tudja az alkotó is: csakhogy a film logikája szerint annak kell lenni, amivel csak az a baj, hogy mi meg nem árulhatjuk el, mi lesz a rákos Arlettyvel (anélkül, hogy minden francia mellé közlekedési rendőrt akarnánk állítani, a valaha híres színésznő szép nevét a rendező örök főszereplője, Kati Outinen ölti fel most).
Szóval nem kellene megállni London felé már az út elején: kis afrikai menekültünknek meg kéne kedves mamáját találnia ott, majd némi nehézségek kedves leküzdése után nyugodtan elvehetne valakit a királyi ház környékéről, mi Pippa Middletonra gondoltunk. A végén és már közben is: tánc. Addig is míg így nem lesz, nyugodtan bízhatunk Aki Kaurismäki édességében, voltaképpen jófajta édesség az: fene édes, de alig is tart tovább másfél óránál – tényleg csak pár perccel. Aztán elmúlik, nincs émelygés, nincs semmi. Semmi.
