A második világháborút túlélt emberek drámáját mi, a globalizált és új boldog békeidők polgárai fel nem foghatjuk. Olvasunk róla, megnézzük filmen, dalban és versben hallgatjuk, de érzésben közel kerülni hozzá egyhamar nem fogunk, legyünk bármennyire is teli empátiával. Ezért ha művészi kísérletet teszünk arra, hogy valamelyest ábrázoljuk, borzasztó fontos a nyersanyaghoz illő alázattal és megértéssel nyúlni. Mert visszaüthet.

Eric Lomax alig huszonhárom évesen tiszt volt a brit hadseregben, amikor a japánok 1942 februárjában elfoglalták Szingapúrt. A brit hadsereg kapitulációját követően őt is – mint a többi, körülbelül hatvanezer szövetséges hadifoglyot – a Thaiföld-Burma-vasút építésére fogták a legyőzők. Verték, kínozták, de végül túlélte, ’46-ban hazakerült, és emlékeit a kétszer is díjazott The Railway Man című könyvben írta meg, amelyből 1995-ben tévéfilm készült John Hurt főszereplésével. Jonathan Teplitzky rendező újfent játékfilmet forgatott az emlékiratból, ahol a háborúban szerzett traumáktól szabadulni nem tudó idős Lomaxet Colin Firth alakítja.

A brit színésszel, ha ráadásként a minden képkockát párás szűziességgel megtöltő Nicole Kidman társul hozzá partnerként, járatlan és rutinos rendezőnek egyaránt könnyű dolga van, hiszen nagyon érti mesterségét, az ausztrál hölgy szintén. Lomax és Patti kezdeti románcát az egymáshoz közeli idősíkok beiktatásával, a gyönyörű képekben mesélt és kissé felpörgetett események dacára annyira jó arányérzékkel kezeli Teplitzky, hogy a háborús műfaj ígéretében bízva érkezett néző örömest lecserélné a csatazajt egy ilyen, dramaturgiájában meglepő és romantikus alternatívára. A rendező munkásságát ismerőkkel pedig ideig-óráig feledteti legutóbbi, többnyire balul elsült idősíkorgiáját, a Burning Mant. Ám ekkor, gyökeres váltással, az idős Lomaxen kitör a poszttraumatikus stressz szindrómája, s vele együtt az addigi arányérzék végzetesen kibicsaklik.

Az újdonsült Lomaxné nem fogadja könnyű szívvel férje színeváltozását, és faggatóra veszi Finlay-t (Stellan Skarsgård), az egykori katonatársat. Egy „war leaves a mark” rekedtes-bambán koppanó közhellyel beindul hát a flashback-gépezet, és valahányszor visszakúszunk a ’80-as évekbeli jelenidőbe, Skarsgård karaktere egyre hatalmasodó ál-rettegéssel (nem először fordul elő, hogy a gyakorlott svéd színész ripacs teljesítményt nyújt angolszász közegben) bizonygatja a csillogó szemű Kidmannek, hogy Lomax-szel valami felfoghatatlanul borzalmasat műveltek a japánok, különösen a tolmács Takeshi Nagase. Arra a bizonyos kínzásra viszont várnunk kell, nem adja magát oly könnyen.

Amikor Lomax különbejáratú emlékeibe merülünk, ő éppen megtalálta és szembesíti Nagasét (Hiroyuki Sanada) az egykor történtekkel, a tortúrával, valamint a személyes felelősséggel. Párbeszédük egy C-kategóriás túsz-akciót is megszégyenítő drámaisággal zajlik. Teplitzky be-behozza a múltat, ahol óvodás szintű „kémkedsz” „de nem” „de igen” kihallgatás folyik, majd visszatérünk a jelenbe, ahol viszont egy fokkal magasabban, de továbbra is túlbeszélősen, agyonmotiváltan, ráadásul az eredeti helyszínen hangzanak el ilyenek: „kínoztál” „nem volt választásom” „de akkor is kínoztál” „de jaj de bánom”. És hüppögnek hozzá. Aztán Lomax bevadul, és előbb bottal, majd késsel fenyegeti a japánt, ketrecbe zárja, és immár ugyebár a fogvatartó-áldozat szerepek cseréjében továbbtárgyalják a háborús felelősséget, a tájékozatlanságból fakadó japán kegyetlenkedést, a brit katona igazságérzetét és bátorságát, majd érintenek némi sorskérdést, egészen a „tulajdonképpen ezért a napért éltünk” hajtépős kijelentésig. Ha nem Firth lett volna egyikük, itt istenbizony ordítva futamodok neki az éjszakának ennyi sovinizmus és gagyi képmutatás láttán.

Ezért mondtam a szöveg elején, hogy nagyon fontos érteni a helyzetet és alázattal viszonyulni a fogalmunk sincs, mit meg nem járt emberek drámájához. Úgy tűnik, a fogatókönyvírók és Teplitzky egyszer és mindenkorra le akarták zárni magukban a brit és az emberiség történetének egyik szégyenteli, mindazonáltal fájdalmasan felfoghatatlan időszakát, ehhez pedig egy valós eseménysort választottak, csakhogy néhol túlkozmetikázottan és érthetetlenül didaktikus szentimentalizmussal ábrázolják két nagyon is érző idős ember megbékélő gesztusait. Lomax és Nagase találkozásának történetéből 1995-ben dokumentumfilm is készült Enemy, My Friend? címmel, amelynek békülés-jeleneteit ember legyen a talpán, aki száraz szemmel végig tudja nézni. A két egykori ellenség sírig tartó barátságot kötött, és valóban, a dolognak az iskolák vetítővásznain a helye, de egyezzünk meg, nem Teplitzky modorában. Nem így, szügyig giccsben, coelhósan fejtegetve a megmagyarázhatatlant.

Mindenesetre, a film méltóbb utódot érdemlő elődei (helyszűke miatt álljon itt mindössze négy, de sok van), mint a Híd a Kwai folyón, a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence!, a Soha többé háborút! (To End All Wars) és a Láger az édenkertben (Paradise Road) ebbe a csapdába nem estek, de nem is vállalták túl magukat. Az utolsó jelenetben őszinte érzelmek szabadulnak fel, Lomax és Nagase megbocsátásra és megbánásra adnak egymásnak esélyt, s itt némi katarzisra nyílna lehetősége a nézőnek, de nem megy. Sajnos, immár érzelemmentesített lélekkel tekintünk a mianmari sziklák ölelésében egymás vállán rázkódó öreg ellenségekre.