Hé, emlékszik valaki Koltai Lajos nagy költségvetésű Kertész-adaptációjára, a Sorstalanságra? Nyilván szentségtörés azt emlegetni egy részegeskedési közegű karibi kudarctörténet filmre vitele kapcsán, pedig a recept ugyanaz. A bukta receptje tudniillik. De tegyük sietve hozzá, nem Koltaié az ősbukta a mozgóképre vitt irodalom konyhájából. A kép és a szöveg találkozásának művi elhagyása: része a kínálatnak már a kezdetek óta.
Mikor a szerelmesek megbeszélnek egy randevút a Blahára hétre, de egyikük az Oktogonra megy, és várnak, várnak. Az emberiség ezen ugyancsak ősi problémáját, bízvást állíthatjuk, végérvényesen megoldotta a mobiltelefon, de a moziban még nem találtak fel ilyen mobilt. Így aztán a film csak áll hülyén, másfél óráig, aztán kielégítetlenül hazamegy. Miért nem jött el a kedves? Azért, mert megvetted neki az első virágot, ami a pavilonban megtetszett, vagy amire a kisasszony rábeszélt, ahelyett, hogy vetted volna a fáradságot végiggondolni, melyik illene őhozzá, melyiket szeretné.
Mindezt lefordítva egy filmkritika – ah, a szent gonzótól oly távoli – nyelvére: úgy fest a dolog, hogy az erős irodalmi stílusokkal a mozi csak a legritkább esetben tud mit kezdeni. Leginkább azért, mert nem keres hozzá illő filmes stílust, csupán meg akarja jeleníteni a szöveget, de azt aztán cefetül. Hogy még valamit idekeverjek a Mars sötétebbik oldaláról, ismerünk jó példákat is, ott van mondjuk a Sátántangó, amikor egy másfél óra alatt simán kiolvasható regényt több mint hét óráig mesélt el egy film, s végül minden félnek megvolt a maga oka az örömre. Koltai nem talált megfelelő filmnyelvet a Sorstalansághoz, igaz, neki különösen nehéz dolga volt, hisz' Kertész maga teremtette a nyelvét, aminek az irodalomban sem nagyon akad párja.
Ha nagyon faszcinálna beállni egy alapvetően generációs kórusba, mondhatnánk ilyesmit a Rumnapló szerzőjéről, Hunter S. Thompsonról is, de elvetnénk a sulykot. Az átélésből indított, jófejségi alapú hadarást, még ha ez sokaknak rossz hír is, jóval HST előtt feltalálták már, egész nemzedékek sajátja volt, például. Ám ettől még ő nagyon karakteresen fogalmazott, a szakág championászaként írta – zömmel a semmit, nem az írás semmijét, dehogy, az emberben lakó semmit, a semmit Vietnamban, a semmit San Juanban. A szerekkel könnyen – minden tekintetben és véglegesen – legyőzhető semmit.
Vesztünkre most San Juanba sodor a sors, Robinson varázsol valami tökéletesen átélhető miliőt, ott izzadunk a légkondicionált moziban a nyomorult Puerto Ricó-iakkal, és szárad ki a torkunk percenként az odavetődött amerikai roncsokkal, csak épp fenemód semmi közünk nem lesz hozzájuk. Így ha levetkezzük – egyáltalán nem nehéz – ragaszkodásunkat Thompsonhoz, rálelünk a helyes útra, lévén Robinson olyannak mutatja San Juant, mint anno Alan Parker New Orleanst az Angyalszívben, verejtékfoltos hátú ingek, legömbölyített karosszériájú ósdi batárok, kockahasú helyi erők, felejthetetlen hózentrágerek, szép szőke miss és a tenger, még a sós levegőt is érzed: ibusz tinédzsereknek és gyermeteg lelkű felnőtteknek.
Szerencsére az a film jócskán második felére esik, amikor az ismét HST-helyettest adó Johnny Depp úgy látja, hogy fotós kollégájának a nyelve egyre hosszabban, valamiféle lapos kígyóként tekergőzik elő a szájából, s indul meg felé. Mert az röhejes: maga a feltett kéz. Minden lila egereket megmutató delíriummozi fehér zászlaja. Bocs, nem megy. Robinson szerencséje, hogy 1960-ban járunk, s a delírium még igencsak messze van. Persze voltak jó részegfilmek is, s a drog is jelent már meg felkavaróan a filmvásznon, nem csak röhejesen.
Ha érdemes egyáltalán valakit, akkor Thompsonhoz nyilván nem egy ügyes kezű mestert kell kihívni, hisz' még Gilliam sem élete főművét faragta ki belőle.
