Egy méltóságteljes klasszikus darab, egy egzotikus példány és egy kultikus régi munka remake-je, a közös bennük a kardforgatás, a csillogó páncélok és nyerítő lovak!
Péntek: Conan, a barbár (2011)
Az 1982-es Schwarzenegger-féle kultuszfilm újragondolásával az általában horrorban utazó remake specialista német Marcus Nispelt bízták meg, aki már a A texasi láncfűrészes újragondolását is jól oldotta meg, ám az új Conan-film nem lett hatalmas siker. A főszereplő Jason Momoa ekkor ugyanis még nem számított nagy sztárnak, sokan még a nevét sem ismerték, pedig, ha tudták volna, milyen szerepe lesz a Trónok harcában, és hogy ő lesz Aquaman a 2017-re ütemezett Justice League-ben, akkor már csak kiváncsiságból is megnézték volna ezt a filmet.
A történetet aligha kell bemutatni: Conan szülőfaluját feldúlják, lakóit lemészárolják, a fiú – akit ezúttal nem hurcolnak el rabszolgaként -, bosszút esküszik, és óriási kigyúrt férfivé cseperedik . Nekivág Hyboria földjének, hogy megkeresse és leszámoljon a hadúrral, aki egy bizonyos, hatalmas erővel bíró maszk nyomába eredt, és akinek egy bizonyos szűzlány vérére van szüksége a maszk erejének megidézéséhez. A rendező horrorgyökerei tagadhatatlanok, igaz, az eredeti műnek is voltak elég sötét pillanatai, az új munka azonban tobzódik az erőszakban, ami nem feltétlenül baj, ebben a műfajban. Momoa nem feltétlenül rossz itt, de a showt Rose McGowan lopja el mint a gonosz hadúr még gonoszabb lány, borotvált homlokkal és fenyegető varázserővel!
Szombat: Harcosok esküje - Nareshuan király (2006)
Naresuan király a thai nép számára olyan, mint nekünk István király és Hunyadi János egybegyúrva, államépítő és hadvezért, a férfi, aki még hercegként szerzet magának nevet – tessék csak megnézni, hány közintézmény viseli Thaiföldön a nevét. A thaiok pedig imádják a történelmüket és rengeteg történelmi filmet készítenek, bár ezek közül legfeljebb néhány jut el, mint például a remek Bang Rajan, a Harcosok esküje, a valaha készült legdrágább thai film amit eredetileg egy alkotásnak szántak, de a moziforgalmazásban három részben vetítették, azonban mindenhová eljutott.
A XVI. században járunk, az apró sziámi királyságok burmai elnyomás alatt állnak, a gyermek Naresuan herceg is előkelő túszként kerül a burmai király udvarába, ahol kitanulja a háború művészetét és megismerkedik a buddhizmus tanításaival. Felnőve vazallusként harcol a lázadó királyságok ellen, ám egy ponton pont ő áll a függetlenné váló Ayutthaya élére a burmaiak elleni harcban – és ez a királyság lesz a későbbi Sziám alapja. A rendkívül látványos film, amely viszonylag kevés CGI-t használ, pontosan mutatja eb a kor politikai viszonyait, hadjáratait, fegyvereit és gondolkodását, ám mindez csak egyes elemeiben hasonlít a korabeli Európa viszonyrendszerére. A Harcosok esküje tömény egzotikum a díszletektől a fegyverekig és páncélokig, miközben minden mozzanata rendkívül izgalmas, a Naresuant alakító Wanchana Sawatdee pedig nem hivatásos színész,hanem a Thai Királyi Lovasság tisztje, így
Vasárnap: El Cid (1961)
Korának egyik legnagyobb klasszikusa volt ez, igazi hős ének egy gáncs nélküli lovagról, a valóban élt, de természetesen a következő évszázadok során megannyi fantasztikus tulajdonsággal felruházott Rodrigo Diaz de Bivarról, akit ellenségei és csodálói csak El Cid, vagyis az Úr néven emlegettek. A XI. században élt, olyan az Ibériai félsziget olyan területén, és amelynek felét keresztények, felét mórok lakták, ám El Cid nem tett különbséget a felekezetek között, de bátran hadba szállt, amikor új hódítók érkeznek Afrika északi partjai felől, és a legenda úgy szól, hogy ő sosem veszített csatát, pedig sikereit saját, ármánykodó hittársai is irigykedve nézték.
Anthony Mann (Telemark hősei, A római birodalom bukása) filmje nyilvánvalóan a két évvel korábban készült Ben Hur sikerének farvizén evezett, hiszen a főhőst itt is Charlton Heston játssza, a zenét pedig Rózsa Miklós szerezte. Utóbbi halálra sértődött, amikor szerzeményeinek mintegy ötödét kihagyták a kész filmből, de Heston sem viselkedett profi módjára. Őt az zavarta, hogy az imádott feleségét alakító Sophia Loren nagyobb gázsit kapott nála, azért minden közös jelenetüket direkt elrontotta és nem volt hajlandó még ránézni sem a színésznőre, aki meg azt kérte ki magának, hogy nem írták nagyobb betűkkel ki a nevét a plakátra. Az eredményen azonban nem látszanak ezek a kicsinyes torzsalkodások, és bár az El Cid nem ér fel a Ben Hur izgalmaival és méltóságával, de így is a legjobb történelmi filmek közé tartozik. Ja, és El Cid kardját Tizonának hívta!
