Itt ülünk gőgösen Európában, sopánkodunk nehéz életünkön, politikai automatizmusainkon, lassú sikereinken, vékonyan csordogáló pénzeinken, és folyton elfelejtjük, hogy mennyire elkényeztetett bennünket a sors. Jafar Panahi iráni rendező filmjének van egy szolgáltató funkciója, melyet ilyen esetekben kiválóan lehet alkalmazni. A Kör című film alaposan kijózanít minden nyavalygót az önsajnálatból, és szerénységre int mindanynyiunkat, akik elégedetlenkedünk a sanyarú életen. Egy olyan világot mutat meg, ahol minden kérdéses, ami számunkra egyértelmű. A Kör úgy fejbe kólint, hogy utána órákig képtelenség másra gondolni. Az ember jön-megy, olvasni próbál, meginni egy pohár bort, beszélgetni, örülni, hogy egyáltalán él, de végül csak arra a megállapításra jut, hogy élni rossz. Rossz, ha a világon úgy is kénytelenek emberek élni, ahogy Panahi filmjében az a néhány teheráni nő.
Jafar Panahi nem a kényeztetős, európai filmnyelvet beszéli, ahol minden módszeresen el van mondva, ami nincs, az pedig meg van mutatva. Szépen öszszerakosgatva a történet, hogy értsünk pontosan mindent, nehogy egy pillanatig is bizonytalanságban érezzük magunkat. Nagyon kevés nézői kreativitáshoz és meglehetősen kevés gondolkodáshoz vagyunk szoktatva. Megteszik ezt helyettünk filmrendezőink, akik azt sem tudják, hogyan keressék a kegyeinket. Panahi nem túl nagy filmes tapasztalattal, mindössze két játékfilmmel a háta mögött ennél sokkal bátrabban veszi igénybe nézőit. Egy durván szeletelt darabokból összeálló, nyers és vadul tagolt filmet rendezett nem is női sorsokról, nem öszszefüggő asszonytörténetekről, hanem néhány nő tekintetéről és testtartásáról. Egy történetnek csak a kontúrjait adja meg, mégis pontosan beszél egy állapotról. Olyan pontosan és olyan sűrűséggel, hogy a nézőnek nem marad kérdeznivalója. Nem az eseményekből, hanem a lefényképezett érzelmekből válik világossá ezeknek a nőknek az élete. Nézzük innen a fényes Európából, és csak őrjöngeni tudunk. Mint a bekerített vadak vagy inkább megvetett haszonállatok, úgy léteznek ezek az iráni nők. Futva közlekednek az utcákon, kísérő nélkül bármikor igazoltathatók, bárhova mennek, gyakorlatilag átnéznek rajtuk a férfiak. Nem léteznek. Ha lányt szülnek, körülöttük mindenki szomorú, börtönben tölthetik a fél életüket, ha úgy gondolják, hogy ők is emberek, és megpróbálják kipréselni a világból a legelemibb szabadságjogokat. Zárt, keserű és önmagukra utalt életet élnek, nem is másodrendű, hanem osztályon aluli lényekként. Szürke ruháikban, nagy kendőikben úgy néznek ki, mint furcsa madarak, és közben olyan mély és bölcs a tekintetük, hogy az ember napokig képtelen elfelejteni. A Kör nem játékfilm, és nem is dokumentumfilm. Könynyű lenne azt mondani, hogy a kettő között van. A Kör leginkább olyan, mint egy hír. Egy iráni filmrendező elmondja nekünk, hogy van ilyen is a világban. Nem színezi nagyon a dolgot, nem facsarja a szívünket, csak elénk tárja a tényeket. Nézzétek, és érezzetek valamit. Ne sajnálatot, ne felháborodást. Tapasztaljátok csak azt meg, hogy a világ elképesztő. Hogy felháborító titkai csodálatraméltóak. És miközben álmélkodtok, szoruljon össze a szívetek a részvéttől.
