A pesti alsó rakparton tömegbaleset történik, a sebesülteket egy labirintusszerű, föld alatti kórházba szállítják. A kezelés szinte mészárosmunkát jelent, vérben ázik minden. Az elfásult, elfáradt orvosok és ápolók közül csupán egy fiatalember tűnik ki odaadásával. Ő veszi észre Johannát, aki vélhetően kábítószerért jött a kórházba. A lány kómába esik, ám csodával határos módon - és a fiatal orvos közreműködésével - felépül. Az emlékezetét vesztő Johannáról a személyzet kideríti, hogy súlyos drogfüggő volt, s az utóbbi időben már a testével kereste meg a pénzt a kábítószerre. Az orvos - kollégái ellenvetésével mit sem törődve - felajánlja a lánynak az újrakezdés lehetőségét. Johanna ápolónőnek áll, s úgy tűnik, sikerrel vívja meg a harcot a morfiummal. Közben beletanul új szakmájába, amit egyre inkább hivatásnak, küldetésnek tekint. Rájön, hogy nem a gépiesen adagolt gyógyszer hiányzik az ápoltaknak. A haláltusájukat vívó, elhagyatott betegeknek a testét adja oda. A fiatal orvos beleszeret védencébe, de a lány megtagadja tőle azt, amit a betegeknek megadott. A megsértett férfi átáll a kórházi személyzethez, amelynek tagjai eddig is ellenségesen nézték Johanna ténykedését. Hiába állnak ki a betegek a lány mellett, a kórház vezetése dönt a hősnő sorsáról...
Mundruczó Kornél komoly művészi és intellektuális erőket felvonultató alkotása operafilm. Újszerű és izgalmas vállalkozás, nemcsak a hazai kínálatban, hanem nemzetközi mércével is. Az opera, illetve annak előadása wagneri értelemben összművészet, s nyilvánvalóan ez a törekvés vezette az alkotókat is. A Johanna különböző művészeti-esztétikai összetevői azonban nem azonos színvonalúak, és nem mindenben harmonizálnak egymással.
Felhőtlen örömet okoz Tallér Zsófia zenéje. Új magyar opera született, vállalva a honeggeri előképet, a Johanna a máglyán inspirációját. A jól énekelhető, szépen szóló librettót Térey János és Harcos Bálint írta. Mielőbb a dalszínházak repertoárján szeretnénk viszontlátni és hallani a Johanna című operát.
A forgatókönyv - a rendező, valamint Petrányi Viktória és Bíró Yvette munkája - Jeanne dArc történetének újragondolása, olyan feldolgozásokat követően, mint Schiller, Shaw, Claudel drámája. Szerencsésebb lenne az újraértelmezés helyett inkább aktualizálásról beszélni, hiszen az alkotók a Szent Johanna-sors stációit, dramaturgiai fordulatait megtartják: a mélyről jött lány felismeri küldetését, ám a külvilág - rövid tépelődés után - elutasítja azt. A világnak nincs szüksége megváltásra, hiszen a szeretet önmagában kérdőjelezi meg az állapotok fenntarthatóságát. A változtatásra legfeljebb a megalázottaknak és megszomorítottaknak lenne igénye. A helyszín, a föld alatti légópince a jelképiség felé mozdítja el a történetet. Az infernót és az emberi eltévedtséget szimbolizálja a lepusztult labirintus, ahonnan már csak - fekete műanyag zsákba gyömöszölve - a szeméttelepre vezet kiút. Az allegorikusságot erősítik Nagy András és Erdély Mátyás különböző szűrőkkel készült, artisztikus, ugyanakkor elidegenítő felvételei. A mesterséges látványvilág hidegsége csak akkor oldódik, amikor a kamera a címszereplőre koncentrál. És ezzel meg is bomlik a képi világ egyensúlya.
Az opera összművészeti jellegének talán legnagyobb próbatétele a színészi játék. Hivatásos operaénekesek és prózai színészek együtt játszanak a Johannában. Kivétel nélkül mindenkit dicsérhetünk, csak éppen mintha mindenki más-más iskolát képviselne. Az orvost alakító Trill Zsolt például brechti elidegenítő hatásokkal él, a film egyik lehetséges koncepcióját tekintve jogosan. A címszereplő Tóth Orsi viszont a legteljesebb lelkifizikai átéléssel formálja szerepét, mintha egy Lars vont Trier-filmből lépett volna elő. A hivatkozás nem véletlen, hiszen a földi szent problémájának már egy trilógiát szentelt a dán rendező. A viszonyítás pedig kísérleti jellegében is kicsit megkésettnek mutatja a Johannát.
