Érzelmes élet

Mindenkinek megvan a maga baja. Az egyik éppen válik, a másik ott még nem tart ugyan, de a jelek szerint nemsokára nála is aktuális lesz a dolog, a harmadik gyűlöli a férfiakat és a saját testét, a negyedik minden jel szerint reménytelenül szerelmes házas kolléganőjébe.
Mintha ez nem lenne elég ahhoz, hogy tönkretegye egy felnőtt ember hétköznapjait, ráadásként ott vannak még azok a fránya pedofil bűncselekmények, kikészítő. Mindezek együttes hatására a szereplők meglepően gyakran produkálnak szélsőséges, esetenként agresszív megnyilvánulásokat, érzelmi kitöréseket, a főnökkel ordítozástól a pedofilverésen át a kollektív röhögőgörcsig.

Like a virgin

[img id=356709 instance=1 align=left img]A hősök a munkájuk során úton-útfélen meghatódnak, felháborodnak, könnyekben törnek ki, mintha még sosem éltek volna át hasonló drámai helyzeteket. Már-már úgy látszik, hogy az egyes esetek csak azért kerültek a filmbe, hogy a szereplők érzelmi életét, illetve ennek ábrázolási lehetőségeit gazdagítsák. Az áldozatok történeteit a rendezőnő csak érinti, ezek nem fontos részei a cselekménynek, inkább amolyan felszínes illusztrációk. A sorsdrámákat kitakarják az együttérző, könnyes arcok.
Pedig azt gondolhatnánk, hogy az ember egy ilyen helyen néhány évnyi szolgálat után elfásul, érzéketlenné válik, például mert túl nagy a nyomás, nem lehet bírni a tempót. Na a Polisse-ból éppen hogy nem ez derül ki.
A filmben ugyan többször is megemlítik, hogy milyen stresszes a munka, illetve néhány akciósabb, futkosós jelenetben ezt képben is megjelenik, ugyanakkor a részletek nem arra utalnak, hogy a kollégák nagyon törik magukat. Például az egész csapat egy fél napját azzal tölti, hogy szállást keres egy hajléktalan édesanyának és gyermekének, majd amikor ez nem sikerül, szinte mindenki a kisfiúhoz rohan és együtt sír vele.

A párizsi polgár

Felhorkan a moralista: vajon eközben ki törődik a számtalan egyéb hajléktalan édesanya kisfiával, molesztált kislánnyal, zsebtolvajlásra kényszerített kiskorúval? És vajon kinek van szüksége arra, hogy a gyermekvédelmi osztály egy emberként sirassa egy gyermek keserves sorsát? Mert a kisfiúnak és hajléktalan édesanyjának valószínűleg nincs.
Mindent összevetve, ha a filmnek a rendezőnő elképzeléseinek megfelelően van némi köze a valósághoz, akkor a francia adófizetőknek nemigen van okuk az elégedettségre: a fővárosi gyermekvédelmi osztályon egy rakás jószándékú, alapvetően rokonszenves, de többnyire idegbeteg munkatárs szöszölget vagy csapkod, néha el-elsírja magát, és míg arra vár, hogy rányissa az ajtót a feladat, addig saját vagy munkatársai magánéleti problémáit elemezgeti.

A párizsi művésznő

A rendezőnő a csapat tagjainak többé-kevésbé azonos mennyiségű figyelmet és játékidőt szentel, kicsit mindenkinél bekapar a felszín alá, de senkinél sem nyúl túl mélyre. Az egyetlen, aki egy ideig némiképp háttérbe szorul, egy kívülálló fényképésznő, aki valamilyen állami felkérésre követi a csapatot, hogy dokumentálja a munkás hétköznapokat. Amikor a film elején sokat ígérően bemutatják a csapattagoknak, arra számíthat a hagyományos dramaturgiai fogások ismerője, hogy ő tölti majd be a kívülálló szerepét, ő lesz a megfigyelő, akinek a jelenléte biztosít valamilyen kvázi objektív nézőpontot és igazol egy csomó, valójában a nézőknek szóló, bemutató célú jelenetet, esetleg felkavarja majd az állóvizet, cselekménykatalizáló hatása lesz. Ezzel ellentétben ennek a szereplőnek, akit Maïwenn maga játszik, nagyjából a film közepéig egyáltalán nincs szerepe, ami később megváltozik ugyan, de akkor is kimerül abban, hogy a fényképésznő összekavarodik az egyik főszereplővel, újabb szállal gazdagítva a film szappanopera-szövetét.

Alapanyag és teríték

Pár erősebb helyzet, anekdota, váratlan fordulat szerencsére üt a dramaturgiai ügyetlenkedés (vagy a dramaturgia elképzelés hiánya), a felszínesség és az elhibázott karakterábrázolás ellenére is. Talán éppen az ilyenek mögött húzódnak azok a valós események és helyzetek, amelyek Maïwennt megihlették. A tálalás azonban végtelenül erőtlen és leegyszerűsítő, a Polisse pedig egy elképesztően naiv, hangsúly- és eszközzavaros film, jóval több a könnyel és jóval kevesebb izzadtsággal, mint amennyit a jó ízlés megengedne, és a valósághű ábrázolás igénye indokolna.

Kinek ajánljuk?
- Aki franciául tanul, persze mindenképp eredeti nyelven.
- Maïwenn rajongóinak.
- Aki az együttérzést premier plánban, széles vásznon értékeli csak igazán.

Kinek nem?
- Akit érdekel a téma.
- Aki túl sok jót látott már a rendőrséges/kórházas kategóriában.
- Akit bosszant a maszatolás.

4/10