Akiknek végigfut a hideg a hátán, ha meglátják a vásznon a "Quick Stop" feliratot viselő kis élelmiszerboltot; akik a kétségbeesett "A barátnőm harminchét faszt szopott le!" felkiáltás után zsigerből kérdeznek vissza: "Egymás után?"; akik tudják, hogy a macska neve Kellemetlen Vevő, nos nekik - mit tagadjam személyes érintettségemet: nekünk - pusztán annak hallatára, hogy új Kevin Smith filmet mutatnak be a mozikban megugrik a pulzusszámunk.
Kevin Smith-t első filmje után a szívünkbe zártuk. A '94-ben készült Shop-Stop (eredeti címén: Clerks - Eladók) az amerikai független film egyik gyöngyszeme. A fekete-fehér low budget darab elsöprő dialógusai mindent visznek, szem nem marad szárazon a röhögéstől, a filmből származó aranyköpések máig élnek a fanok körében. Aztán jött a második eresztés: a Shop-Show-ban (eredeti cím: Mallrats - Áruházi patkányok) a rendező felcserélte a szűkös vegyesboltot a tágas plázára. A film ugyan csúfosan megbukott, de a szellemes szövegek itt is visszaköszöntek, lendületben nem volt hiány. Ekkor már haverként üdvözöltük a Shop-Stopban megismert két idióta fű-üzért, a nagyszájú Jay-t és csendes társát, Néma Bobot. A "Jersey trilógia" harmadik darabja a Képtelen képregény (e. c.: Chasing Amy - Amy nyomában), önéletrajzi ihletésű, kedves szerelmi történet, amelyben Kevin Smith-t Ben Affleck alakítja, Kevin Smith nőjét pedig Kevin Smith nője. A negyedik film, a Dogma (e. c. meglepő módon: Dogma) legfőbb teljesítménye, hogy kivívta a katolikus egyház gyűlöletét. Egyeseknek nem tetszett, hogy a film szerint Jézus fekete volt, az apostolok száma tizenhárom és Isten nőből van.
A nagy várakozásoknak nehéz megfelelni, K.S.-nek valami iszonyatosan ütőset kellett volna kitalálnia, hogy ötödik filmje is akkorát durranjon, mint az előzőek. Ez persze nem igazán sikerült. Ezúttal az eddig csupán színfoltként szereplő Jay és Néma Bob (utóbbit maga a rendező alakítja) lettek a főszereplők, ami már eleve meghatározza a film hangvételét. A korábbi filmek főszereplőinek szellemes, ironikus párbeszédei mellett a dilis kettős hozta az egyszerűbb, főként a szexre kihegyezett poénokat, ami rendben is volt addig, amíg ők csak időnként tűntek föl a vásznon. Most viszont több mint másfél órán át élvezhetjük a dugós, szopós, fingós poénkodást, ami kicsit sok... és nagyon kevés.
A K. S.-filmeket eddig sem a székhez bilincselő történetükért szerettük, de itt már szinte egyáltalán nincs sztori. Jay és Néma Bob másznak keresztül az Egyesült Államokon, és hogy ez ne legyen tök unalmas, útközben mindenkivel találkoznak. Aki és ami a rendező eszébe jutott, az mind felbukkan egy röpke geg erejéig. Felvonulnak az első négy filmben látott kedvenc figuráink, csőstül dőlnek ránk a filmes poénok a Good Will Huntingtól kezdve az Amerikai Pitéig, és bekukkantanak K. S. személyes hősei is: a Csillagok háborúja trilógiában Leia hercegnőt alakító Carrie Fisher és a Luke Skywalkert megszemélyesítő Mark Hamill. Kissé olyan hatást kelt a film, mintha a forgatókönyv megírása előtti brainstorming ötleteit a rendező egy az egyben leforgatta és találomra összevágta volna. Több jó szándékkal úgy is mondhatjuk, hogy a kész alkotás karneváli hangulatú lett, de mégsem magával ragadó. Sajnos kifáradt már ez a téma, Jay és Néma Bob jó arcok, de ennyi elég volt belőlük. Ezt valószínűleg K. S. is érzi: még a bemutató előtt sietett leszögezni, hogy a következő filmjében váltani fog.
