A kém  (2015)

Az egykori olimpikon és férfimodell Jason Statham szépen felépített magának egy figurát, a szűkszavú, de kemény öklű magányos hőst, akinek mindig vág az esze. Ebből él hosszú évek óta, de a nálunk forgatott A kém kedvéért hajlandó volt vidáman parodizálni ezt a figurát, és az a Rick Ford, akit itt játszik, egy elbizakodott suttyó, aki hibát hibára halmoz, aki csak hülyeséget tud mondani és tetteivel komoly bajba sodorja a titkosszolgálatot, és végül egy túlsúlyos irodista hölgy tesz rendet utána és menti meg az életét. Ez ugyanis a duci Melissa McCarthy filmje, nem Stathamé vagy a szintén boldogan asszisztáló Jude Law-é, és ugyan nem beszélhetünk filmtörténeti klasszikusról, de mégis működik a dolog. Az érdem elsősorban Paul Feig rendezőé, aki tényleg ért a vígjátékokhoz, de azért Jason is besegített egy sort a maga kellemesen tapló módján, és még McCarthy-t is ágyba vitte – a történet szerint, amivel most szpojlereztünk egy sort..

Banki meló  (2008)

Bizony, második JÓ Statham filmünkhöz egészen 2008-ig kellett visszamennünk, a közbeeső időben korábbi sikerei folytatásait készítette el és teljesen felejthető akciófilmekben szerepelt, amikre jó eséllyel már ő sem emlékszik. Itt viszont visszatért gyökereihez, a simlis londoni alvilágba, mint korai, Guy Ritchie rendezte munkáihoz. Persze a veterán Roger Donaldson (November Man, A leggyorsabb indián) nem esik egy kategóriába Ritchie-vel, de ezúttal kitett magáért, amikor egy, a brit királyi családot érintő valódi botrány. Hőse az autókereskedő Terry, akinek nem éppen makulátlan a múltja. Amikor egy régi ismerőse, Martine (Saffron Burrows), a gyönyörű modell megkeresi egy vonzó ajánlattal, képtelen ellenállni. Egy bank trezorját kellene kirabolni, azzal a felkiáltással, hogy a titkos széfek tulajdonosai nem fognak nagyon ugrálni, ha kiderül, mi történt, neki és csapatának pedig csak pár képet kell megszerezniük, minden más az övék lehet. Persze ami könnyűnek hangzik, az sosem az, de itt nem az az izgalmas rész, amikor kiderül, hősünket és barátait átverték, hanem ahogy tök amatőrként felkészülnek a nagy rablásra.

Crank - Felpörögve (2006)

Nem kell olyan hú, de nagy popkulturális műveltség ahhoz, hogy első blikkre meg tudjuk állapítani, hogy a Crank valójában egy mozgóképes, élőszereplős videójáték, elsősorban a Grand Theft Autóból kölcsönözve,  ahol valóban nincs leállás – ezt a üzemmódot később a sokkal jobban sikerült orosz gyártású Hardcore Henry vitte tökélyre. Hősünk, Chev Chelios – honnan ez a béna név? - arra ébred, hogy telefonban közlik vele, megmérgezték, és már csak egy órája van hátra. Csak úgy képes lelassítani a szívét leállító mérget, ha testében folyamatosan magasan tartja az adrenalin szintet! Chelios óriási zűrzavart okoz Los Angeles utcáin, mindenkit elsöpör, aki az útjába mer állni, hisz kell mentenie a csaját – akivel aztán súlyos közszemérem sértést követ el -, ki kell játszania az őt üldöző fejvadászokat, s meg kell találnia az ellenanyagot, mielőtt szíve végleg feladja. A Crank nem sokban üt el a futószalagon készült Statham filmektől, viszont szerencsére nem veszi magát komolyan, és azon túl, hogy irtózatos mennyiségű akciójelenetet halmoz fel, helyenként kellemesen idétlen.  

A szállító (2002)

A szállító két szempontból is meghatározó munka – és ezek közül egyik sem kultúrtörténeti jelentőségű. Egyrészt itt tökéletesítette Luc Besson producerként azt a formulát, amit a távol-keleti harcművész filmekből lesett el, majd csinált belőle nemzetközileg is eladható franchise-t, hiszen minden filmet eleve úgy terveztek, hogy legalább két folytatás készüljön hozzá. Másrészt ekkor lett a remek karakterszínész Jason Stathamből B-kategóriás akciósztár, bár ekkor az még nem tűnt egy kifejezetten bántó dolognak. Ehhez persze az is kellett, hogy a filmet két olyan profi rakja össze, mint Corey Yuen (Tomboló ököl, Hős) és Louis Leterrier (Szemfényvesztők, A hihetetlen Hulk), és beszálljon egy autószponzor, vagyis a minőséggel az égvilágon semmi baj nincs a szállító történetével, aki, ha hívják, megjelenik szuper járgányán, hibátlanul, időre házhoz szállítja, amit rábíznak, majd elporzik, és aki most először megszegi a saját szabályait. Az áru ugyanis egy csinos kínai lány, tekintettel az ázsiai forgalmazási lehetőségekre. Érdekesség, hogy az eredeti verzióban Frank, a szállító meleg lett volna – ezt is nyilván azért vetették el, hogy még eladhatóbb legyen az áru.

Blöff (2000)

A Blöff tulajdonképpen nem más, mint az A Ravasz, az Agy tökéletesített, simára csiszolt és végre igazi profikkal eljátszatott. Még az első film legnagyobb felfedezettjét, Stathamet és Vinnie Jonest is visszahozta Guy Ritchie - , még több teret és még több jó dumát adva nekik, és, hogy nemzetközivé váljon a világ, behozott egy amerikai szálat egy gyémántrablási ügylet kapcsán, Benicio del Toróval és Dennis Farinával, illetve az ír cigányt alakító Brad Pittel, aki egyszerűen zseniális itt. Jason Statham az illegális bokszmeccsekből élő Török, egy igazi kispályás, akit azért nem ejtettek a feje tetejére, ellentétben társával, Tommy-val (Stephen Graham), de mégis folyton a legnagyobb trutyiban találja magát. A Blöff végtelenszer újranézhető, idézhető, rendkívül szerethető klasszikus, amin nem fog az idő. A virágzónak induló Statham-Ritchie együttműködésnek sajnos a 2005-ös ambiziózus, de rendkívül zavaros és gyakorlatilag nézhetetlen Revolver vetett véget, ahol Jason egy kissé kipörgött szerencsejátékost alakított, aki a szénné szoláriumozott Ray Liottával kerül szembe.

A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998)

Minden hibája ellenére egy meghatározó darabról beszélünk, amely számos nagy tehetségnek indította el a pályáját – a 44 dialógussal is bíró, vagyis fontos szereplő közül 17-et olyasvalaki játszotta, aki még életében nem szerepelt filmben. Ilyen volt a sportolói pályafutásával felhagyó, sok mindenbe, például a modellkedésbe belekóstoló Jason Statham, vagy a Premier League legdurvább játékosa címet viselő Vinnie Jones is, és persze ez volt Guy Ritchie első nagyjátékfilmje is. A több szálon futó, mégsem túl bonyolult történet igazi főhőse két értékes antik vadászpuska és rengeteg idióta, akik elpuskáznak minden előttüük álló lehetőséget, és persze ott van az ekkoriban színészkedéssel kacérkodó Sting is, mint bártulajdonos és a bölcsesség hangja. Ritchie a londoni East End folklórjából merít, nem is keveset, színes és kétes karaktereiből építi fel a sztorit, ami szinte végig erősen epizódszerű. Sokadik nézésre már látszik, hogy elsőfilmes rendező munkájáról van szó és érződik, hogy kissé elszállt felette az idő, de a film érdemeit ma sem lehet elvitatni.