Madách Imre drámai költeményének adaptációi esetében visszatérő kérdés, hogy a szövegből gyakorlati produkciót létrehozó művészek milyen módon interpretálják a magyar irodalom történetfilozófiai remekét: azaz az axióma értékű alaptézisek ábrázolása mellett túl lehet-e lépni Madách személyes és a kort illető dezillúzióin, kapcsolatot tud-e teremteni a produkció (műfajtól függetlenül) az épp aktuális jelennel. Jankovics Marcell "nekiment" a feladatnak, jó dramaturgiai érzékkel, az aktualizációt pedig a londoni színben lépte meg. Alkotói egyénieskedése a film leginnovatívabb jeleneteit eredményezte – természetesen ez a legkockázatosabb szegmens is egyben.
Jankovics Marcell több mint huszonhárom évvel ezelőtt "húzta meg" Madách művét és írta meg az egész estés animációs monstre produkció forgatókönyvét. A mű lassan, nagy kihagyásokkal készült napjainkig. Noha ez idő alatt a filmkészítés technikája és az ízlés gyökeresen megváltozott, a rendezői koncepció érezhetően nem módosult: a film egyenetlensége és mozaik jellegű atmoszférája szándékos. Jankovics nem hozta a különböző színeket animációs-mozgóképes közös nevezőre, inkább markánsan elkülönülnek egymástól. A bibliai színek szimbolikus vizuális világa „körülöleli” a történelmi színeket. A rendező a lehető legegyetemesebbé tette a paradicsomi környezetet, szubsztanciaként ábrázolja Istent és arctalan figurákként Ádámot és Évát, valamint kentaurfejű szörnynek Lucifert, aki később, a történelmi helyszíneken sem tudja majd levetkőzni ezt a formát.
Jankovics filmjének a nyitány utáni első felvonása igazodik Madách három történelmi színéhez, melyeket a hegeli történetfilozófia határoz meg. Az egyiptomi helyszínnek, melyben csak egy ember szabad, tökéletes antitézise az athéni szín, ahol viszont már mindenki az. E két szín képi világa egyszerre koherens és ellentmondó, a valóságot csak szimbolikus alakok testesítik meg, a fáraó olykor mozdulatlan óriás, aki fokozatosan válik sebezhető és vérző emberré már Miltiádész képében – és itt csak Ádám szerepváltásait emeltük ki a vizuálorgiából.
A hatalmas formák zsugorodása, az ábrázolt kultúrkörök ismert szimbólumai, majd absztrakt átalakulásuk Madách dialógusaival egyenértékűvé válnak. A képsorok nemcsak illusztrációként működnek, hanem egy másik műalkotás született meg Jankovics fantáziája által. Az ezek után következő római szín – a szintézis – a képi absztrakció következő fokára lép. Ez a szín az egyénekre széthulló tömeg és a dekadencia állomása Madáchnál. Jankovics sem tér el ettől: szobrok és a padlómintázaton feléledő mozaikemberek bezárt és megbénított életterét látjuk – a szöveg és a kép továbbra is mellérendelt viszonyban áll.
Ezután, csakúgy mint a színmű, a film is stílust vált, a színek közötti kapocs sokkal lazábbá válik: ami közös bennük, hogy a szabad akarat kérdését feszegetik. A prágai színek szürkés és egyszerű képsorai közé ékelődött párizsi rész a film egyik csúcspontja: talán azért, mert ez a "legmozisabb" jelenetsor, itt az animáció csak dramaturgiai eszköz, a konvencionális történetmeséléshez és filmezéshez szokott néző itt otthon érezheti magát.
Mindazonáltal a rendező hűsége csaknem mindvégig makulátlan az írásműhöz. Jankovics csak – a nem mellékesen legutoljára elkészült – londoni színben engedett magának játékteret. Ott viszont igencsak csapongott. Noha ezzel a saját rendezői koncepcióját írta felül és megbontotta műve egységét, tulajdonképpen ez logikus lépésnek mondható, mivel ez a szín Madách jelenét ábrázolja, így ez volt az egyetlen hely, ahol korunk dezilluzionizmusát be lehetett emelni a Tragédiába. Így találkozhat a mozinéző Leninnel, Sztálinnal és Hitlerrel Lucifer képében. De feltűnnek az elmúlt száz év fontos eseményei és figurái is a holokauszttól James Bondig, számos magyar utalással: ilyen az 1956-os lukas zászló, benne Nagy Imre és Kádár János arca, vagy Kodály és Bartók motívumai. Mindemellett Jankovics beillesztette a szekvenciába a 2006-os tüntetések rendőrkordonját is. Hogy ez a százötven évvel ezelőtt született Madách-műhöz és a több mint két évtizeden keresztül készült animációhoz mennyire méltó, majd az utókor dönti el.
