Embert próbáló dolog végignézni egy olyan filmet, amelyben - noha a vitán felül gyönyörű Olaszországban játszódik - nincs egyetlen szép kép, egyetlen mélyen szerethető szereplő, egyetlen megmutatott emberi érzelem sem. Csak kosz, erőszak, primitívség, kilátástalanság és értelmetlen gonoszság.
Roberto Saviano 2006-os könyve az alap, amely dokumentarista eszközökkel tárgyalja a campaniai Camorra tevékenységét. Az évszázadok óta létező, kis, szerteágazó sejtekből álló maffia felelős a Nápoly környéki gyilkosságok nagy részéért, a hírhedt szemét-nemszállítási helyzetért, a veszélyes hulladékok temetőiért és az általuk okozott rákos betegségekért. Saviano maga is nápolyi születésű, és a L'Espresso meg a La Repubblica újságírójaként nem csupán magánemberként, hanem szakmája révén is jó ismerője lett a Camorra viselt dolgainak. Könyvét díjeső fogadta, milliónál nagyobb példányszámban fogyott el Olaszországban, és negyvenkét nyelvre fordították le. Más eredménye is volt megjelenésének: Saviano hamarosan életveszélyes fenyegetéseket kapott a Camorrától, és rendőri védelem alá került. Irodalmi Nobel-díjasok gyűjtöttek aláírásokat azért, hogy kiálljanak tevékenysége mellett, és hogy elérjék: az olasz kormány vállaljon felelősséget Saviano testi épségéért. Az író ugyanakkor, újabb halálos fenyegetések után bejelentette: elköltözik az országból.
Matteo Garrone filmje öt, egymástól független szálon fut, és a hasonló szerkezetű filmekkel ellentétben a szálak sohasem találkoznak. Az egyik egy pénzszállítóról szól, aki a bebörtönzött Camorra-tagok családjainak hordja házhoz a támogatást a szervezettől - majd elárulja azt. A másik egy kisfiúról, aki éppen taggá válik, és egy ismerősét kell kiszolgáltatnia. A harmadik egy szabómesterről, aki a maffia egyik varrodájából feketén a konkurens kínaiaknak kezd dolgozni, és lebukik. Egy fiatalember az illegális szeméttelepek létesítőitől távozik lelkiismereti okokból (az övé az egyetlen történet, amely valami reményteli fejlődést mutat), két kamasz pedig azt hiszi, zsákmányolt fegyverekkel a maffiától függetlenül garázdálkodásba kezdhet. A film leggyakrabban látható helyszíne egy iszonyatos, börtönszerű betonház, végeérhetetlen belső folyosóval, nyomasztó lépcsőházakkal és sötét parkolóval - itt él a szereplők egy része és ide jár a többi. Amit ezen kívül látunk: sötét szobák, kietlen lakások, raktárépületek, lepusztult tanyák, mocskos tengerpart, elhagyatott tó, jellegtelen utcák. A keresztapa-filmek maffiaromantikájának itt nyoma sincs, mindenki nyomorult, a vezérek sem élnek jobban, mint a legszerencsétlenebb beosztott. A történetek párhuzamosan zajlanak, vagyis igen töredezetten fogadhatjuk be őket - és bár részletes képet festenek erről a világról, mégsem képesek valóban magukkal ragadni. Nem is mindig lehet pontosan érteni, ki kinek miért ad pénzt, miért öli meg a másikat, vagy akár: hogy ki is egyáltalán. És bár a szervezet és tevékenységének szövevényességét mindez nyilván jól példázza, követni bizony nagyon nehéz. Nincs kivel menni, nincs markáns történetszövés - igazából borzadva nézzük az egészet, aztán hálát adunk: ennél mindenhol jobb.
Garrone tehát hasonlóan mellbevágó művet tett le az asztalra, mint Saviano, csak épp más a műfaj. Itt még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha kicsit kevésbé veszi biztosra a néző alapvető ismereteit a témakörben, és ha feszesebb dramaturgiát, mondjuk ki: konvencionálisabb filmes eszközöket használ. Mindezekkel a fenntartásokkal együtt különleges alkotás ez, amelynek egyes képeit és történeteit sokáig nem lehet elfelejteni - ahogy néha álmainkban is kísérteni tudnak a híradóban látott képsorok.
