Valamiféle reneszánsza zajlik manapság a különböző kémhistóriáknak, és egyéb titokzatos történeteknek. A mi kis országunkban persze a képzeletbeli(?) és múltbéli Hód és Dóra jelenti történetek mellett csak nevetséges, és főleg irtó kínos számháború (II/III, III/III, meg ilyenek?) zajlik, addig a messzi Nyugaton minden másképpen van.
Az igazi, és teljesen valóságos kémek és titkos-ügynökök tevékenységéről nap, mint nap értesülünk a híradókból, legalábbis bizton sejthetjük, amikor valami nagy disznóság történik a világban, ott valamilyen titkosszolgálat keze van a biliben. Az amerikai CIA, az izraeli Moszad nevét sokan ismerik, néhányan hallottak már az angol MI6-ról, és nem is olyan régen még az orosz KGB nevét csak tenyerünkbe rejtett suttogással ejthettük ki, mivel a Nagy Testvér akkor még tényleg figyelt mindent.
Hogy aztán ezeket a rém titkos szervezetek nagyon-nagyon titkos ügynökei kicsodák tulajdonképpen, nem tudhatjuk, mivel a titok attól az, ami, hogy nem nyilvános. Azt persze érezhetjük, hogy James Bond csak filmen létezhet, hiszen amint egy ilyesféle figura megjelenne körünkben, abban a pillanatban tudná mindenki, hogy ez biztosan valami titkos-ügynök, hiszen mindenki látott már legalább egy 007-es történetet. A titkos-ügynök nem ismerhető fel valójában, mert teljességgel átlagos, olyan, mint mi. Honnan ismerszik meg egy Moszad-ügynök? Úgy él, mint egy király, a legnagyobb luxusban, bőkezűen költekezik, csak éppen mindenről számlát kér? - ez persze csak vicc. A valóság talán inkább: a legtitkosabb titkos-ügynök az az, aki még saját magáról sem tudja, hogy titkos-ügynök...
Jason Bourne rejtélye is éppen ez. Úgy kezdődik a film, hogy ez a fickó halott, de legalábbis teljesen annak látszik. Kedves olasz halászok húzzák ki a háborgó mediterrán habokból, testében két golyó, meg egy svájci bankszéf számát mutató szerkezet. Aztán Jason feléled, de semmire sem emlékszik: kicsoda ő valójában, hogy került a tengerbe? Egyetlen támpontja van: a svájci bank széfje. Bourne elindul megismerni önnön énjét, a széfben viszont megdöbbentő dolgokat talál, sőt néha olyan cselekedetekre ragadtatja magát, hogy rettenete csak fokozódik. Ráadásul nyomában liheg a teljes svájci, majd a francia rendőrség, és más titokzatos, de nagyon veszélyes alakok. Akad azonban egy kelletlen és ideges, viszont csinos segítőtársa egy Marie nevű cigánylány személyében.
A kémhistóriákban klasszikus Robert Ludlum 1980-as Fantom című regényéből készült filmváltozat az üldözéses, sőt paranoiás kémfilmek sorába tartozik. A még mindig kölyökképű Matt Damon (pl. Good Will Hunting) által megjelenített figura nem az a sármos Bond-típus, inkább riadt, rebbenő tekintetű, majd acélos öklű, és már-már paranoiásan körültekintő, óvatos profi. Nem a világot megmentő hős, inkább egy tökéletes alkatrésze egy rideg, de hatékony gépezetnek. Állami alkalmazásban álló bérgyilkos. Hogy aztán az ilyenek olyanok-e mint Matt Damon, az ő sima, ránctalan arcával? Miért ne, vagy tőlem akár? A mellettem két székkel ülő srác is épp ilyen, vagy ha jobban megnézem magam???
Nem sok üresjárat van a filmben egyébként, az egész egy nagy, eszeveszett száguldás, akció akció hátán, sőt láthatunk egy átlagnál szellemesebb autós üldözést is Párizs utcáin, lehet még új a nap alatt. Egyre fokozódó feszültség, a végkifejlet a főhős szempontjából romantikus, egyébként úgy általánosan, nyugalomra nem ad okot. A titkos szervezet egyik karját most kihúzni kényszerül a globális biliből, de a másikat már dugja is jó mélyen befelé. Második rész nem hiszem, hogy lesz, ez így viszont tisztességes, bár átlagos munkának tűnik. A műfaj kedvelőinek kb. két óra izgalom, kaland, romantika, a többit majd meglátjuk.
