zene: Ramin Djawadi
vezényel: Gavin Greenaway
kiadás éve: 2008
kiadó: Silva Screen Records
játékidő: 54:02
Tony Stark (Robert Downey Jr.), az erkölcsöt és etikát mégcsak hírből sem ismerő feltaláló, egyben milliárdos fegyvergyáros új projektjének bemutatója végett Afganisztánba utazik, ahol konvojára támadnak, őt magát pedig foglyul ejtik. Elrablói csak abban az esetben engednék szabadon, ha elkészíti nekik legmodernebb fejlesztését. Stark azonban tud egy számára járhatóbb utat: titokban egy olyan páncélt épít, amelynek segítségével képes kitörni sziklabörtönéből, hogy hazatérve rátaláljon arra az útra, amelyről rég elfeledkezett.
Az Amerikában élő képregényfalók számára Vasember kalandjai szinte kötelező olvasmánynak számítanak, míg a világ többi pontján alig ismerik a szuperhőst (bár tulajdonképpen ez társai nagyrészére is igaz). A legtöbben közülük talán akkor kapták fel a fejüket, amikor fény derült arra, hogy Robert Downey Jr. lesz a címszereplő, ami rögtön emelte is a produkció fényét. Bár egy ilyen, úgymond zűrösebb múltú színész felkérése egy családbarát mozihoz némiképp meglepő, utólag senki nem vitatta a döntés jogosságát, hiszen Downey brillírozik a szinte rá írt blockbuster-szerepben. Az úgynevezett eredettörténetek sok esetben unalmasak, hiszen ha tudjuk például, hogy a film főszereplője Hulk, akkor valahol érdektelen a folyamat, hogy miként nevelik fel szülei a kis Bruce Bannert - ám "A Vasember" ebből a szempontból is jól vizsgázott: rendesen gördül a cselekmény még az első félidő viszonylag akciómentes övezetében is. Vannak még megbízható mellékszereplőink, jelen esetben Jeff Bridges, Terrence Howard és Gwyneth Paltrow, de a főszerepet mindenféle értelemben Robert Downey Jr. (valamint a CGI-ért felelős brigád) tudhatja magáénak.
A korábban csak színészként ismert, most pár jelenetben biztonsági főnökként is felbukkanó Jon Favreau előző rendezése, a "Zathura" alapján ismét John Debney tűnt favoritnak a zeneszerzői posztra, de végül másképpen alakult. Debneyvel összevetve az új zeneszerző olyan, mint a szomszéd Béla bácsi, aki ugyan nem a vízvezetékszerelő szakma mestere, de legalább látott már lefolyót, ráadásul olcsón is dolgozik, így rendszeresen felbérelik. A Hans Zimmer-közeli Ramin Djawadiról van szó, aki eddig "A szökés" című tévésorozat számomra önmagában eléggé jellegtelennek tűnő, valamint a Kevin Costner-féle "Mr. Brooks" hasonló szinten tartózkodó, ám valamivel azért több egyéniséget felmutató aláfestése alapján lehet ismerős. Aktuális score-ja a korábbiakkal ellentétben azért rendelkezik karakterrel, ám ezt a karaktert Trevor Rabinnek hívják. A score hallatán ugyanis a Remote Control filmzenegyár - akkoriban még Media Ventures - egykori üdvöskéjének neve ugorhat be számos, filmzenében jártas hallgatónak. Hogy ez mennyire szerencsés, mindenki eldöntheti maga, de tény, hogy a lemez mintegy ötven percében olyan Rabin-szerzeményeket hallhatunk, aminek a szóban forgó szerző még csak a közelében sem járt.
Sosem értem meg, ha a filmbeli zenék elhangzásának sorrendjét felborítják a kiadott album összeállításakor, kivéve akkor, ha az a betétdalok és az instrumentális részek látványos elkülönítése miatt szükséges. Ezúttal ez vissza is ütött: az összes patron eldurran az első három percben. "A Vasember" kétségkívül legjobb zenei pontja a "Driving with the Top Down", ez az igencsak lendületes, kimondottan hangos üvöltetésre való popmetál. A titulust nem fedi pejoratív mellékzönge, hiszen az efféle fülbemászó rockmuzsikák sok esetben működőképesek, lásd Rabin nem egy művét. Azonban ha a csúcspont a CD legelejére kerül, az utána következők már nem bírnak megfelelni a várakozásnak - ez történt éppen most is.
Szó mi szó, még a "Merchant of Death" indusztriál megközelítése is ígéretes, amit azonban e két track után kapunk, inkább csak átlagos marad. Dübörög a fő hangszer, azaz az elektromos gitár, ütemesen húzzák a vonósok, de már semmi túlzottan különlegeset nem hallhatunk Djawaditól. A "Driving with the Top Down" egyes részeihez is visszanyúló tételek mindazonáltal hallgathatók, és aki komolyabb elvárás nélkül indítja el, nem fogja rossznak találni őket. Néhol ("Fireman") konkrét motívumként is felidéződik például a "Con Air - A fegyencjárat" aláfestése, ami zavaró lehet, de akad szebb és visszafogottabb tétel ("Vacation's Over", "Extra Dry, Extra Olives") is, ami viszont üdítően hathat a nagy gitárnyúzásban. Felmerülhet a kérdés, hogy mindez hogy működik a filmben, de sajnos az egyetlen pont, amikor érdekessé válik a zene, az Vasember első röpködése, ami alatt természetesen az a bizonyos, fent bővebben tárgyalt track szól. Trevor Rabin score-jainak (például "Az egyetlen" vagy "A 6. napon" aláfestésének) kedvelői előnyben vannak tehát, és azt is hozzá kell tennem pozitívumként, hogy a zene számomra még jobbnak is tűnik, mint amit a mostanra sajnos teljesen kifulladt Rabintól feltételeznék ugyanezen mozihoz.
A Hans Zimmer műveinél is gyakorta felbukkanó közreműködők között ezúttal megtaláljuk - Gavin Greenaway karmester mellett - a csellós Martin Tillmant, míg az ütőshangszerek mögött Greg Ellis, a mostanság a Lisbeth Scott-tal közösen alapított Biomusique név alatt futó zenész ül. Akad pár beemelt, az összképből kilógó egyéb szerzemény is a Silva Screen Records kiadványán, mint a vasemberes rajzfilmsorozat főcímzenéjének bigbandes, valamint vokálos verziója. Az ostoba művésznevek versenyén nem éppen hendikeppel induló DJ Boborobo a Thievery Corporationt idéző elektronikus szösszenetével van itt, a Suicidal Tendecies pedig egy hörgős punkzenével ("Institutionalized"), ám ezen a soundtracken egyikük sem találja meg közönségét; a két Vasember-témácskát meg egyébként is csak poénként kell felfogni.
Noha Ramin Djawadi karrierje nemrég indult, jómagam nem jósolok neki fényes jövőt, mert ő hiába csak egy idáig még nem sokat bizonyító komponista, mégis már most öten (köztük a "Nyolc tanú" aláfestését szintén sokadmagával jegyző, és a borítón hibásan leírt nevű Atli Örvarsson) voltak a segítségére kiegészítő zeneszerzőként abban, hogy meg tudjon birkózni a feladattal. Az így született mű "A Vasember" alatt sem töltött be nélkülözhetetlen pozíciót, és a filmzenekedvelők többsége önmagában meghallgatva se fog rá sokáig emlékezni, leszámítva a nyitó tételt. A szerző szerencséje, hogy a fent emlegetett Béla bácsikra Hollywoodnak is szüksége van, ezért a megfelelő filmek valószínűleg mindig rátalálnak majd a későbbiekben is. Hogy aztán ez számunkra szerencsés-e vagy sem, majd az idő eldönti.
