Nyilván mindannyian szeretjük azokat a krimiket, amik egyfajta kirakós játékként működnek, amikor a hosszú időn át teljesen kaotikusnak tetsző cselekményfolyam piciny darabjai a végén egy isteni beteljesülés vidám aktusaként mégis a helyükre kerülnek, rend áll a káosz helyére, és mindenki örül.
Speciel David Lynch filmjei esetében ez nem feltétlenül szokott bekövetkezni. Épp ezért mondom azt, hogy már-már aljas módon készült az Inland Empire forgatókönyve. Ezúttal ugyanis az, aki csak azért is megpróbálja a lehetetlent, s minden idegszálával ráfeszül a vászonra, nagyjából a felénél már kezdi elhinni, hogy nahát, mégis érthető ez, ha erősen koncentrál az ember; ám ekkor filmszakadás-földindulás, mert gyakorlatilag új film kezdődik, az eddig sem egyszerű, viszont valami logikával mégiscsak bíró történet után a tudatalattiból előtörő kockák és snittek agresszív térnyerése. Mi pedig megint ott vagyunk, ahol a part szakad.
A közeg a hatalmas kritikai és közönségsikerű Mulholland Drive után ismét Hollywood, hősünk ismét egy élete lehetősége előtt álló színésznő, a végkifejlet pedig ismét? nos, hogy egész pontosan mi, arról nyilván megtelnek majd a szaklapok oldalai, e helyütt annyit csak, senki nem képzelte, hogy a forgatás ilyen nehézségekbe ütközik majd. Idővel kiderül, hogy a készülő film valójában egy remake, ám az eredetit sosem mutatták be, mert még a forgatások befejezte előtt a két főszereplőt meggyilkolták. Puff neki. Micsoda Agatha Christie-t idéző remek kis bűnügy sejlik itt fel - mormolja tenyerét dörzsölve a Lynch-ben járatlan krimi-rajongó, mielőtt homlokát egyre inkább elborítják az értetlenség, majd a kétségbeesés ráncai. Hiszen a színésznő tudata, szegénykémnek, egyre inkább összezavarodik, s a szerepét kezdi el élni saját élete helyett, mígnem a két világ a fejében végzetesen egymásba nem tekeredik. Oh, bárcsak mi is megúsznánk ennyivel.
Lynch új mozija nem csak a hollywoodi közeg miatt tűnik egyfajta Mulholland Drive 2-nek - hozzátéve, hogy természetesen a rendező igen jól körülhatárolható stílusa hétmérföldről felismerhető valamennyi munkáján. Mégsem lehet véletlen, hogy a 2001-ben Oscar-díjra jelölt film hősei is ki-kikacsintanak az Inland Empire nézőire; Laura Harring szinte szó szerint csak beköszön, míg Naomi Watts hangban van jelen. Azt pedig a rendező is tudta előre, amikor kávéscsésze tűnik fel a színen, nézői micsoda lélegzetvisszafojtva figyelik majd, hogy akkor most ez a fura szerzet is kiköpi-e majd a löttyöt, mint a Mulholland Drive félőrültje; s vicces látni magunkat, ahogy felsóhajtunk, amikor mégse.
Természetesen szó sincs róla, hogy a film egy percig is unalmas volna, ám mondjuk ki, a majd' három órás játékidő azért embert próbáló, főleg ilyen szinten. A jó hír, hogy mivel Lynch finoman szólva teret enged a szabad asszociációknak, akár bele is szundíthat a kimerült néző a film második felébe, úgysem tud olyan képtelenséget álmodni, hogy az ne illeszkedjen hegmentesen a film testébe? Szóval senki ne érezze kényelmetlenül magát, ha úgy érzi, képességei meghaladják az Inland Empire dekódolását - a mai napig nem bizonyított, hogy ez bárkinek is sikerült volna már. Egyetlen megtekintés után pedig eleve kár ilyesmiben reménykedni.
