Azok voltak csak a kalandos idők, a nyolcvanas évek - egyfelől úgy nézett ki, hogy ez majd örökké tart, hogy majd ezt látják a marslakók, ha végre ide eszi őket a fene, hogy tényleg elég lesz szót érteni velük a Kodály-módszer. Másfelől valamikor az évtized elején volt egy kiállítás az Ernst Múzeumban, tán az Amerikai Film története. Vagy a filmé, csak úgy. Mindenesetre már a bejáratnál néztünk egy nagyot, ami mozitörténeti program esetén nem is lenne nagy szó, de ez az volt. Ronald Reagan fogadott, nem ám mint filmmúzeumi emlék, amint szúrósan néz Errol Flynnre Az út Santa Fébe egyik kockáján. De teljes öltönyi díszben, azon a fotón, ami ott lógott minden amerikai filmben a hivatalok falán (az életből merítve). Ha beütöd a képkeresőbe, ma is ebből a fotóból van a legtöbb találat; ez van a lexikonban. Az első ciklusa vége felé járhattunk... A képe még úgy is adott egy jó szabadságos érzületű várakozást a megnézendőkhöz, hogy a mellé felkasírozott szöveg, ami ezt az Európában turnézó vándorkiállítást mindenütt bevezette, alig volt több vagy más vagy jobb duma, mint amit Lenin firkantott hevenyészve még akkor is érvényben lévő mozibérletünkre. ("Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film.")

No, Magyarországon ezen a kiállításon lehetett először látni Indiana Jonest. A teherautós számát adta elő (mint azóta egyfolytában). Akkor már kasszáknál visszaigazolt izmos siker volt őkelme, de itt még valami kisfurcsa, valami más, amit még nem láttunk, de olyan, mintha már láttuk volna... Valahol hátul, holmi atavisztikum, élt bennünk a kalapos, korbácsos kalandor képe. Csak nem úgy, hogy "ennyire jól nézne ki", nem színes volt, hanem fekete-fehér, mint minden a tudatalattiban, mint minden a képregényekben, Verne-könyvek illusztrációiban. Indiana Jonesra igény volt, kérem, a nyolcvanas évek eleji Magyarországon. De hogy mi lehetett a késése oka, azt a fene tudja, a két premissza nem ad ki semmit:

1) minden nyugati filmnek volt némi spétje a pesti mozikban akkor (1-2 év), már amelyik egyáltalán kibírta a filmátvételi bizottság tűrőképességét,

2) nem mindnek mégsem, hiszen már a hetvenes években a Csillagok háborúja és a Hair úgyszólván a "világpremier" napján állított be.

A Hair esetében még tán beszophatnánk, hogy a társadalombíráló tartalma miatt kellett nekünk rögtön (de én ezt sem hiszem). A Csillagok háborújánál azonban biztos volt, hogy a vele járó rettenetes marketinggépezetnek egyszerűen képtelen volt ellentmondani a létező szocializmus. Nem volt fegyverünk a birodalmi lépegetők ellen, nomen est omen, a mondott Reagan nem csak kiállításokra üzengetett, másik kezével épp akkor nyomta víz alá teljesen a szovjet gazdaságot "csillagháborús" fegyverkezési prozséjával. Ebbe érkezett Indy.

De ki ő egyáltalán?

Ha azt mondom, maga Zorro, biztos kiröhögnek. De figyeljék csak a nem is annyira korai Zorro-filmeket! A Z, a fekete lovas és a Z, a korbácsos ember (1937; 1939; William Witney, John English), mint azt különösen célirányos magyar címei is kimutatják, lóhátról intézkedett, s többet korbáccsal, mint karddal - a kristálykoponya körüli vadonatúj ügymenetben persze előkerülnek a kardok is. De ehhez még nyugodtan hozzácsapom, hogy mindkét illető kettős életet élt, az ügyefogyott hidalgo és a katedrán tébláboló tudós kapott lóra, s korbácsolt, ha eljött a haszonszerzés szorító ideje (ti. közhaszon). Persze marhaság, csak szórakoztam. Ugyanilyen erővel eszkábálhatnék Indiana Jonest mondjuk A Sierra Madre kincse (1948) után ácsingózó Humphrey Bogart ingéből és kalapjából, illetve érdeklődési köréből, meg mondjuk az 1971-es Leone-darab, az Egy marék dinamit James Coburnjének motorkerékpárjából és oldaltáskájából. De bármiből, szemrebbenés nélkül, beterelném egy Tarzan-film statisztériáját a Casablanca díszletei közé. Urambocsá!, még egy Beatles-filmet, a Help!-et is lelkiismeret-furdalás nélkül ide keverhetnék (bele a végzet templomába). Mondjuk Tarr Bélán még nem gondolkoztam - megnézhetném az interneten esetleg. De nem folytatom, mert a lényeghez értünk.

Mik ezek? Idézetek? Omázsok? Vagy csak egyszerű, de szemérmetlen fosztogatása a filmkészítés frigyládájának? Áh, ez mind bagatell. Indiana Jones maga mozi, úgy, ahogy van. S persze maga a sírrablás is. Mit lehetett akkor tudni, hogy mire lyukad ki a videókor. Mi van, ha tényleg döglődik vagy már halott is a mozi? Támasszuk úgy föl, hogy kifosztjuk a sírját. Mentsük, ami menthető aranyban, ezüstben. Szülessen újra öntestiből, marjon egyet a combjából, ha enni kér.

Ha akarom, a szerény fegyverzetű, de nagy étvágyú sírrabló története Új-Hollywood mesebeli, sci-fis ágának (a másik a gengszteres-vietnamos) magna chartája, eszmei alapvetése, ars poeticája, pedigréje, de akarhatom a posztmodern mozgóképes röpiratának is (csak úgy nem ér annyit). Nem a Csillagok háborúja, nem a Harmadik típusú találkozások, hanem Az elveszett frigyláda fosztogatói. Mert mit is állítottunk egy oldallal előrébb, a II. Henry Jonest alakító színművészről? Nos, hogy nem az a kimondott színészóriás, de filmsztárnak megáll magabiztosan. És akkor még csak szépelegtünk, amikor azt mondtuk az előbb Indyről, hogy "szerény vértezetű", alkalmasint kis tudásúra gondoltunk, hiszen hajszálpontosan kettő dolgot tud ő.

1) Lovon, motorkerékpáron egy szál ostorral megtámadni a náci német hadsereg masszív járművekből álló, dúsan felfegyverzett és nagyszámú hadsereg kísérte konvoját. És le is bírja győzni (bár ez redundáns). Ezt a trükkjét ugyanúgy megcsinálja Kőbányai sörrel, mint Kinizsivel: ebben a negyedik részben a szovjet hadsereg gépkocsizó menetoszlopa esik áldozatául neki.

2) Bármely természetű föld alatti járatból képes kihozni, bármely biztonsági szisztéma kijátszásával az értéktárgyakat. A biztosítók rémálma lenne ebbéli szokásával, ha azok a zömmel korai (értsd: a Lumiére-ék előtt kihalt) népek - akiket ily módon, ha post festa is, de ér némi veszteség - a különböző biztosítási modelleket preferálták volna minden szembe jövő okkultizmus helyett (erre a napjainkban is láthatni példát - állítólag).

Ám ha curikkolva közelítünk célszemélyünkhöz, tehát ha előrevesszük az utózmányokat, tudom is én, tévésorozat az ifjú Indyről, Noah Wyle könyvtárosa, Caspar van Dien ügyeskedése a fáraóval, a másiké a múmiával, az is mind ide vezetne, az örökmozihoz: Spielberg, Lucas kiáltványához, melyben az van, hogy kik vagyunk, és mit akarunk?

Milyen mozit, milyen filmeket eztán. Mellesleg éppenséggel Spielberg volt, aki utóbb megingott néhányszor (Schindler listája; München) - el is bukott mindig. Nagyon érdekes az anyag természete, nem adja magát se könnyen, se nehezen, hisz nem mondhatjuk, hogy ne adott volna apait-anyait bele nevezett művekbe a mester. Csak mást akart, s mégis ilyenek lettek. A jó szándék kevés, a nemes mondandóra e nyelv nem ismer megfelelő szókat, s nem utolsósorban (máshol: sírban) be is kell tartani a kincseskamra elhagyásának szabályait, hogy ne essen fejünkre az ezertonnás kőgolyó, s olykor nem árt némi beleérzés, intuíció sem, hogy a következő lépésnél ne szúrja át a gigánkat 17 kihegyezett szőlőkaró.

Foghatjuk, mert úgy biztos jobban esik, hogy az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága Spielberg visszatérése a helyes útra, más szóval a Gólem megetetése v. dr. Frankenstein újbóli bemosakodása. Mert ez már annyira bensőséges marketing, ami ellen tíz (létezhetetlen) szocializmus sem védene meg. Tessék szépen elballagni a moziba, és megnézni, nem megvárni a DVD megjelenését, hanem menni és fizetni (majd a DVD-nél még egyszer). Ifjabb néposztályoknak korlátlan számban. Bomlaszszátok csak belülről a rendszert, fiatal barátaim!

Ugyanakkor nekik már azt sem lehetett felelőtlenül óbégatni, hogy mi vagyunk a mozi, s magunkból adunk az éhezőknek (persze hogy a szépre). Mert lezárták így a mellékutakat, ott sztráda, fizess és tépj! Nincs kijárat München felé. S ez valamennyire meg is bosszulta magát, ez a mindennek dacára keresem a lehajtásokat, s arról hallgatok, hogy szerintem én vagyok a mozi, én vagyok az élet. Mert ha csak magában mondogatja az ember, nagyon meg lehet szeretni, végül még el is lehet hinni, s a hit hegyeket és szereteteket mozgat. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága olyan lángoló szerelmi vallomás, hogy a párját ritkítja. Ne tegyük próbára egymás türelmét olyan rissz-rossz próbálkozásokkal, hogy "ah, igen, szerelmi vallomás a mozihoz, rosszabb esetben a nagybetűs MOZI-hoz" (sic! meg minden). Hisz az előbb megmondtuk háromszor, hogy ők a mozi, legalábbis, ha tételfilmnek tekintjük Az elveszett frigyláda fosztogatóit. Márpedig annak. Tehát Spielberg és Lucas karjukat kitárva állnak egy csőrös Zil vagy egy Kraz 255B típusú szovjet katonai tehergépjármű motorháza tetején, előredőlnek a menetszélben, és elrebegik egymásnak, hogy mennyire szerelmesek önmagukba (jóvan, öcsém, neked "a moziba"). Aztán mondanak két viccet, mert ők is érzik a dolgok súlyát, visszautalnak néhány húsz évvel ezelőtti disznóságukra, mondjuk az American graffititől az E.T.-ig, és sokan mások sok más évvel ezelőtti disznóságaira. És mi meg a vicceknél nagyon röhögünk, mert ismerjük őket (és még szeretjük is). Jobban esett volna, ha "értjük"-et mondok, de az egyfelől még nem bizonyított, másfelől a "de nem szeretjük" vonzattal jár. És a visszautalásoknál meg sírunk, a vénje, mert érti, az ifjúja szintén érti, nyomta a tévé, ott a DVD, digitális, újravágott díszdoboz, de tán nem sír. Hacsak nem tudja, ki volt az a szegény Denholm Elliott, akit speciel négyszer idéz meg pár percen belül Spielberg, először avval, hogy más jön be a jelmezében és a számával (tanterembe benyit, falnál megáll), aztán a folyosón elmegyünk a festett képe alatt, észre sem véve, hogy lóg. Aztán ott a fotója Indy asztalán, nézzük is jó sokáig, aztán a szobrának a leeső feje agyoncsap pár ruszkit, s megmenti a hősöket. Nagyon tetszett, megmondom, ennek az új Indy gyereknek a belépője is - magyar vonatkozás, Brandóval, tényleg, valamelyik leszármazott kereshetné a Pilisben Attila sírját!

Én ezeket a Denholm Elliott-féléket csipázom, akik csak hurcolják a rettenetesen jellegzetes karakterüket filmről filmre, mint valami keresztet, mígnem meghalnak Ibizán AIDS-ben, s alig tíz évre rá a szintén színész lányuk is öngyilkos lesz, hogy a pokolban se legyen nyugalom, de ez nem is tartozik ide, csak mozi.

Mindenképpen jó szívvel ajánlhatjuk tehát az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságát, olyan épp, mint az eddigiek, csak sokkal jobb: a technika nagyot fejlődött, az alkotók a maguk módján bölcsebbek lettek. A film lendületes, szellemes, tele van Wilhelm sikolyával, a vége pedig pimaszul arcpirító, nem mondom, hogy fel sem tűnik, hogy mekkora ostobaság, mert az becs' szóra nem gravíroz egyetlen öltést sem. Nagy film ez a maga módján. Hollywoodi betetőző, de esküszöm, hogy alufóliából volt a kristálykoponya belseje.