Minden tiszteletem Martin McDonagh-é: ellentétben a túlnyomó többséggel, ő a sikeres elsőfilmes bemutatkozás után nem rohant Hollywoodba 200 milliós szuperhősfilmet forgatni, hanem folytatta a megkezdett utat. Az eredmény egy újabb kult-gyanús, a briliáns Erőszakikhoz méltó film, ami egyben az év legbetegebb másfél óráját kínálja.
A hét pszichopata és a si-cu annál szórakoztatóbb, minél kevesebb információval ülünk be rá, így a történetről én is csak a legszükségesebbeket árulnám el. Marty (Colin Farrell) sikeres forgatókönyvíró, ám új könyvével, a Hét pszichopatával sehogy sem tud dűlőre jutni. Hamarosan azonban megkapja a kellő ihletet, legjobb barátja (Sam Rockwell) és annak társa (Christopher Walken) ugyanis profi kutyatolvajok, akik puszta véletlenből egy valódi, hús-vér pszichopata (Woody Harrelson) kedvencét rabolják el – akinek semmi sem drága, hogy imádott si-cuját visszaszerezze.
McDonagh kapcsán eddig is szokás volt Tarantinót és Guy Ritchie-t emlegetni, és ez természetesen most is megállja a helyét. A pergő, szellemes dialógusok, a pitiáner bűnözők világában játszódó, kiszámíthatatlan, humorban és erőszakban tobzódó történet valóban a két említett úriember legjobb pillanatait idézi. Az ír rendező ezúttal viszont Charlie Kaufman babérjaira is tör; akárcsak az Adaptációban, A hét pszichopatában is összemosódik a valóság és a film. Marty forgatókönyve a szemünk láttára kel életre, ami kiváló lehetőséget biztosít McDonagh-nak, hogy számos műfajt megidézzen és kifigurázzon. A hét pszichopata első egy órája az év legjobbja: egy üvöltésig vicces, lenyűgözően kreatív és bivalyerős koktél, amiben annyit ötlet van, mint a teljes idei álomgyári felhozatalban összesen.
Az önreflexióra épülő narratíva számos remek pillanatot eredményez, ugyanakkor nem valami elegáns előre közölni a nézővel, hogy a film második fele sokkal gyengébb lesz, mint első. Márpedig ez történik: Marty/McDonagh nem akar konvencionális lezárást, ezért véres leszámolás helyett kizavarja hőseinket a sivatagba beszélgetni. Az utolsó bő háromnegyed óra így némileg csalódás. A film erejét veszti, a korábbi káosz helyét melankólia veszi át. Nincs ezzel gond, az Erőszakikat is többek között az édesbús hangulatáért szerettük, de itt túl nagy a kontraszt, és túl kicsi a csattanó a remekül felépített alapszituációhoz képest.
Ami viszont mindvégig egységes és lenyűgöző, az a színészi játék és a figurák. Nem csodálkoznék, ha a következő McDonagh-filmnél fél Hollywood sorban állna egy-egy szerepért, mert ilyen jól megírt karaktereket és ilyen parádés párbeszédeket talán csak Coenéknél lehet eljátszani. Sam Rockwell remek a félbolond, kiszámíthatatlan kutyatolvaj szerepében, Woody Harrelson emberemlékezet óta nem volt ilyen jó, Christopher Walken pedig egyszerűen hibátlan, pedig neki jutott a legnehezebb szerep. A súlyos terheket cipelő, mindig újabb és újabb meglepetéssel szolgáló Hans karaktere simán tananyag lehetne bármelyik színiiskolában. Ami érzelem létezik a földön, azt Christopher Walken bemutatja nekünk, döbbenetes színvonalon. Mindenképp érdemes még kiemelni Tom Waits-et, aki egy rövid szerepben tűnik csak fel, de ezt a nyuszis sorozatgyilkost garantáltan nem fogjuk egykönnyen elfelejteni. És hát a párbeszédek! Aki ilyen dumákat tud írni, hogy „Egy filmben nem lehet állatokat ölni. Csak nőket”, annak vétek egyetlen napot is írás nélkül tölteni.
Ha A hét pszichopata és a si-cut az Erőszakikkal akarom összevetni, akkor azt lehet mondani, hogy az utóbbi hangulatosabb (Los Angeles azért nem egy Brugge) és mélyebb, az új mozi pedig szórakoztatóbb és – ha lehetséges – még őrültebb. Ha McDonagh nem áldozta volna fel a film második felét a kerek történet, a tanulság és némi művészkedés oltárán, akkor mesterműről beszélhetnénk. Így „csak” az év egyik legjobb filmjéről.