Adott a Kovács Istvánka, aki édesanyjával vidékről, a nagymamától Budakeszire költözik, és megpróbál beilleszkedni az új környezetbe. Az anya, aki a szanatóriumban telefonközpontosként dolgozik, több mint tíz éve elvesztette férjét, és most új kapcsolatot építget egy orvossal, aki elutasítja a fiút, és arra kényszeríti a nőt, hogy válasszon kettejük között. A szanatóriumban egy - a belügyminisztériumban dolgozó katonatiszt - Szikszai elvtárs uralkodik, ő képviseli a hatalmat, amelyet többnyire mindenki megpróbál kikerülni, vagy esetenként privát céljaira felhasználni. Rajtuk, és vagy egy féltucatnyi hangulatfestő szereplőn kívül ott van még Márity László, a Laci, aki a Kovács gyerek bizalmas barátjává válik, és aki talán a történet hőse lehetne, ha volna olyan a történetnek.

A film jelentős része nem a forradalom idején játszódik, hanem egy évvel, fél évvel, pár hónappal azelőtt. A helyszín sem Budapest belvárosa, hanem külterület: a budakeszi szanatórium dolgozói még halló- de már nem látótávolságból élik meg a forradalmat. Elérnek hozzájuk a hírek, elvonul arrafelé pár tank, érkezik pár forradalmár, de - a film végéig - nem fenyegeti őket a konkrét érintettség veszélye.

A rendező korképet/körképet kíván festeni ahelyett, hogy a történelmi pillanatot direkt módon a középpontba helyezné. A szemszög ideális: egy kívülről érkezett gyermek történetén keresztül, az ő szempontjait magáévá téve veheti szemügyre a néző az '50-es évek Magyarországát. Rajta keresztül élheti meg azt a különös, fojtott hangulatot, amely akkoriban talán az összes mesterséges vagy természetes közösséget jellemezte. A gyermek azonban ez esetben nem a naivitás, az abszolút bizalom megtestesítője, hiszen kénytelen alkalmazkodni a környezetéhez. Azon kívül, hogy rögtön a film elején többször is figyelmeztetik: "Ne beszélj erről senki másnak...", "Ha kérdezik, mondd, hogy az apád...", az is hozzájárul bizalmatlanságához, hogy ő sem tudja megítélni, ki mit gondol, mit miért tesz. Mivel a nagymama világából, faluról magával hozott szilárd értékrend, a tradicionális istenhit, az egyszerű, nyílt beszéd egyre inkább elhomályosul, a fiú új kapaszkodót keres: Laci lesz a példaképe. Ő az egyetlen felnőtt, aki távol tudja tartani magát az általános képmutatástól, aki józanul, köntörfalazás nélkül mondja el neki a véleményét. Laci az elnyomás egyetlen szellemi túlélője, aki a forradalom kitörése után megpróbálja kezébe venni az irányítást.

Sajnos ő is csak megpróbálja, belőle sem lehet hős, ő sem válhat aktív szereplővé, elbukik, még mielőtt belekezdene a harcba. Így ő is megmarad a cselekvésképtelenek körében, ami egy kidolgozott karakterekre épített, hiteles párbeszédeket felvonultató film esetében a forradalmi dráma helyett a zavarodott, kétségbeesett átlagemberek "tragédiájára" hívhatná fel a figyelmet.

Itt azonban nem ez a helyzet: rengeteg tipizált szereplő és egy elnagyolt, sokszor kínosan banális dialógusokat használó forgatókönyv veszi el a történet erejét. Ebben a formában ez a játékfilm inkább olyasvalaminek látszik, mintha egy jól szerkesztett, pontos és kíméletlen dokumentumfilmet szándékosan lebutítottak, ugyanakkor kiszíneztek volna, hogy a nézőtéren senkit ne zavaron a popcorn-ropogtatás.

A hibák ellenére dicséretes a bátorság, amellyel az alkotók lemondtak a "biztos sikerre" vivő, kézenfekvő akciósémák alkalmazásáról, és a forradalmi hév helyett egy szokatlanabb, vagy inkább kevesebbszer ábrázolt jelenségre mutattak rá. Az általános bizonytalanság, erőtlenség az események középpontjától eltávolodva egyre inkább rátelepszik a tiszta célokra, eszmékre, egyre zavarosabbá válik az ismert, vagy ismertnek hitt időszak. Egyre több a "de", a zárójelbe tett kérdőjel és a "pontpontpont"...