Shakespeare jó, ez vitathatatlan. A királydrámák is - bár ezt többnyire csak az irodalomtanárok hangoztatják. De most, hogy végre ők is kivehetik nyári szabadságukat, mesélje el ez a film méltó módon a nagy Mester zsenialitását.
Méghozzá egy hozzánk lényegesen közelebbi korba ültetve, meghagyva az eredeti nyelvezetet, de bitangul merész képeket és helyzeteket alkalmazva. Ahogy azt Shakespeare is tette a maga korában.
Igazán izgalmas, fordulatos, látványos produkcióban tárja elénk Ian McKellen III. Richard népszerűnek aligha nevezhető alakját, de a tökéletes alakítás és a briliáns rendezés még a gátlástalan feltörekvő logikáját is megérteti velünk. A film során közvetlen cinkosaivá válunk a gonosznak, hiszen nekünk mesél és kacsint ki a jelenetekből, mintha csak miattunk ármánykodna, nekünk fitogtatva követné el rémséges tetteit. Hiszen erejéből úgy tűnik, hogy az efféle sikerek nélkül is remekül elélne ez a kegyetlen színjátékos, de a biztonság kedvéért azért nem árt ismernünk félelmetes erejét.
S mint ahogy az az életben csak lenni szokott - éppúgy Shakespeare drámáiban is -
van itt is móka és kacagás, ám határozottabban jellemzőbb a könny és a vér, a zsarolások, bosszúk és megtorlások, amitől hamisíthatatlanul ismerjük fel az uralkodói erőt. Ami pontosan annyira érvényes tud lenni a XX. század harmincas éveiben, mint a maga idejében.
A polgárháború végével az előkelő nemesi társaság a York-ház seregeinek győzelmét ünnepli a Lancasterek hívei felett. A trónon IV. Edward király ül, ki amerikai feleségével, Elisabeth-tel (Annette Bening, akit a Csodálatos Júliából is ismerhetünk) neveli gyermekeiket.
Úgy tűnik, örökösben nem lesz hiány, ám Edward öccsének, Richárdnak épp most támad az az ötlete, hogy az uralkodás területén is kipróbálja magát. Ezért gátlástalanul és alattomosan minden útjában álló trónörökös életére tör. Ugyanis lenézi az érzelem mindenfajta megnyilvánulását, és a már elkövetett bűnöket is nyíltan magára vállalja, mindenféle megtorpanás nélkül.
Torzszülött lénye miatt tudatosan taszítja el magától az érzelem mindenféle formáját, a teljes társadalmat, amitől menthetetlenül magányos marad. Ám ez nem a hamleti, szánni való magány, hiszen Richard a szenvedélyt nem ereszti el magától, s öncélú hatalomvágya teszi a leggonoszabbá.
Emellett remek színjátékos is, hiszen mindig olyan arcát mutatja, amivel meg tudja téveszteni áldozatait.
Önmaga vallja, már az elején: "Én, mivel nem játszhatom a szerelmest... Úgy döntöttem, hogy gazember leszek."S bele is kezd a hátborzongató alakítások sorába: Clarence előtt az aggódó, szerető testvér álarcát ölti fel, Anna előtt szerelmesnek mutatja magát, a királyi udvarban ő a felháborodott rokon, a kis hercegeknek a szeretni való, cinkos nagybácsi, az országtanácsban ő a beteg, a polgárok szemében pedig a szentéletű, szerény férfiú, kinek fejére úgy kell rátukmálni a koronát.
S mindezek láttán szinte hiányoljuk a színpadi ágálást, azt a színjátszást, amitől már érthető módon ásítozhatnánk, mondván, hogy ez már túl avitt és ósdi a mi ízlésünknek.
Ehelyett nem győzzük kapkodni a fejünket, magunk előtt is szégyenkezve, hogy miért nem szerettük eddig ezt a történetet annyira, hiszen az alakítás, az emberábrázolás efféle módja bármilyen történetet nem csak maivá képes tenni, hanem kortalanná, sőt, annyira modernné, amivel remélhetőleg sosem vesszük fel napi szinten a versenyt.
Egyedüli ellenfelének talán csak az özvegy Margit számít, ki félelmetes átkokat szór a világra és Richárd fejére egyaránt. S akkoriban az átkok lényegesen nagyobb erővel bírtak.
Richard segítői sokáig kitartanak mellette abban a reményben, hogy a szövetség oltalmat jelent, de a gyermekgyilkosságnál visszarettenő Buckingham már nem tervezhet hosszú életet.
S a fenségesen megoldott lezárás jó eséllyel veteti le az eredeti drámát is a polcról, hiszen ez a történet megéri az alaposabb tanulmányozást.
A 100 perc hosszúságú amerikai, angol filmet Richard Locraine rendezte, 1995-ben. A forgatókönyvet a főszerepet is játszó Ian Mckellen írta. A képekért Peter Biziou felel, a zenét pedig Trevor Jones szerezte.
