A 95-ös Dogma manifesztum frissítő injekciója mára divatos, ám elődeihez képest középszerű kollekciót doppingol a dán filmipar véráramában. A Dogmapecsét újabban inkább kozmetikai tartósítószerként működik, s már rég nem szavatolja, hogy nem egy bájosan hagyományos közönségfilmet látunk majd, amelyben épp annyi lázadás fér el, hogy az ne rothassza szét egy romantikus vígjáték kereteit. Korántsem szappanopera érverésről van persze szó, "Az olasz nyelv kezdőknek" vagy a "Nézz balra, ott egy svéd!" a maguk nemében emberközeli, kedves darabok, ráadásul a mutatós fesztiválsikerek mellett a közönséghez is eltalálnak. A pénz ezúttal is kb. kevés, stílus könnyed, hangnem fiatalos, stáb szűkített, improvizáció előfordul, hang és világítás eredeti, kamera meg a kézben.
A fiatal, német származású rendezőnő, Natasha Arthy a dán televíziónál dolgozott a kilencvenes években. Első nemzetközi sikere 2000-ben készített vígjátéka volt ("Mirakel"), melynek főhőse egy titkosügynök a mennyországból, akinek engedélye van, hogy csodát tegyen. A 38. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott "Nézz balra, ott egy svéd!" (2002) című filmjéből kitűnik, hogy a Dogmát nem vaskalapos kiáltványként értelmezi, inkább egyszer használatos pozitív impulzusként. "A Dogma lehet egy szükséges hideg zuhany, mielőtt folytatod a pályádat és újra tradicionális filmeket rendezel." - nyilatkozza. Úgy hírlik, Arthy kedveli a csillogó ruhákat és azokat, akik dalban törnek ki, s ezt mostani filmje sem cáfolja meg.
A "Nézz balra, ott egy svéd!" egyrészt egy bolondos film, melyben az egyre szerelmesebb szerelmesek használt ruhaboltból Zsiguliban betépni, afrikai hajfonóból az őrültek házába betörni sietnek, onnan pedig a rendőrség szállítja el őket. Másrészt egy háromszögtörténet, mely egy lányról szól, aki három nappal az esküvője előtt megpróbál választani két férfi között. Három embert mutat be, akik nem képesek kifejezni az érzéseiket, azt, ami mélyen, legbelül bennük van. Nem mernek kérdezni, és nem akarnak odafigyelni a válaszra sem.
Mette hajdani szerelme (Thomsen) és húga (Katrine) egymásba szeretnek, de képtelenek bevallani a gyenge idegzetű nővérnek. Egyikük ideggyógyintézetbe, másikuk Afrikába, a harmadik pedig házasságba menekül. Aztán az utolsó pillanatban meggondolják magukat. Csakhogy Mette közben egy walkmen világban ragadt, melyben egy látomás (hullafoltos énekes és zenekara) boldogítja a valóság helyett, Thomsen aids-es lett, Katrine pedig képtelen igazat mondani. A mindent eltakaró mosoly, mint maszk ül Katrine arcán minden élethelyzetben, még akkor is, mikor két év után meglátja titkos szerelmét. De aztán a szereplők többsége berúg, betép és viszonylag meglepő dolgokat cselekszik egy megnyugtató megoldás érdekében. Meglepő dolgokat, legalábbis ha a józanok oldaláról nézem. De ha a nem józanokéról, akkor leginkább az alkoholba mártózott konformizmus kényelmes bugyutaságáról, vihogó-dőlöngélésről és csacska külsőségekről beszélhetünk. Vagy fordítva? De ki tudja, hogy józanodni vagy kábulni ül-e be az ember egy moziba.
