Amikor az MMK kiutalt 70 millió forintot Till Attila első játékfilmjére, bizony sokaknak kinyílt a bicska a zsebében, mert hát ki az a Till Attila? A legtöbb médiafogyasztó figyelmét ugyanis elkerülte, hogy a fiatalember televíziós munkáságához a "szavazni sms-ben lehet" show-kon túl, mintegy mellesleg egy Pulitzer-emlékdíjas műsor is kötődik, jelesül a Propaganda. De hát igaza van, abból éljen meg, aki akar. (Valamikor éjfél és napkelte között adta a csatorna.)
Aztán ott a téma: a pánikbetegség, ami a rendező szerint manapság olyan trendi... Hát, nem tudom, kócolt haj meg kapucnis zakó a szemlén, az trendi, meg kötött sál a nyakunk körül a vetítőteremben is, végig A londoni férfi alatt, de hogy a pánikbetegség az volna, ezt még senkitől nem hallottam korábban... Mondjuk azt, hogy "korunkra jellemző", azt aláírom. És az is megér egy misét, hogy kik között az: a Pánik főszereplőnője (nehéz ilyet mondani, mert elég sokan vannak), Zsuzsi (Gubik Ági), aki nevezett betegséggel küszködik - és talán nem véletlen, hogy szakmáját tekintve nem pincérnő vagy betanított munkás, hanem PR-manager egy banknál. Terapeutáját Schell Judit, örökifjú édesanyját Bánsági Ildikó alakítja.
A sztori másik szálán fut, lohol a két fekvőrendőr, a meleg Starsky és Hutch, azaz Thuróczy Szabolcs és Kovács Lehel; utóbbi egész film alatt arra készül, színt vall főnöküknek úgynevezett másságáról. Az egyik kedvenc karakteremet pedig, a "felszabadultan szorongó" lányt Stefanovics Angéla formázza meg a tőle megszokott tökéletességgel. Ez a még mindig messze nem teljes felsorolás kicsit olyan, mintha ideszórtam volna egy rakás nevet, és megértem, ha ebből nem mindenkinek világos, mi a film története? Na, ez mondjuk nekem sem.
Az tuti, hogy szorongó, ideges, gyomorgörccsel kelő s fekvő figurák szaladgálnak benne, mint a mérgezett egerek, és ez még annak is vicces lehet, aki magára ismer valamelyikükben. Nincs azonban szép, vagy kevésbé szép ívet leíró történetük, életük a film másfél órájába sűrített szakaszát egy elnyújtott előjáték vezeti be, hogy aztán váratlanul máris a csúcson találjuk magunkat, nagy, kollektív boldogság. Ez volna hát az amúgy jó kiállású filmtest Achilles-sarka, a fekély rajta pedig a kereskedelmi csatornás feeling, vagyis a negyedóránként bekúszó direktreklám okozta viszkető érzés.
De legalább látszik a Pánikon, hogy sokan sok pénzt dobtak bele, sőt azt jól is használták fel, mert ez nem mindig ilyen magától értetődő ám. Így nyilván az ellenkezője is meglátszott volna, akkor meg húzogatnánk a szánkat, és nem arról beszélnénk, hogy Tilla azért sokakat meglepett. Az tudniillik jól látható (és filmnél ez nem mindegy), hogy mennyi mindent megtanult erről a mesterségről, s ezt nem is kívánja elhallgatni: a Pánik épp ezért lett tipikus fesztiválfilm, amikor az ifjú újonnan érkező nem csak a közönségnek, de a szakmának is meg akarja mutatni, hogy na ezt a beállítást nézzétek, ilyet is tudok, meg azt a megoldást, ilyet is, be-be-be. Hogy ez miért nem fullad mégsem nehezen tolerálható öncélúságba, annak a remekül kitalált helyzetkomikumok, és az imádnivaló karakterek lehetnek az okai, valamint a tény, hogy, a francba is, ez a gyerek tényleg ilyet is tud. És ez működik. Így végül eljutunk oda, ami a pánikbetegség végső megoldása is: az ember ne keressen mindenáron bajt ott, ahol nincs. Attila, ez szép volt!
