Donáti István: Az éjszaka tapintása
Nekünk nem kellett fehér bottal délutáni csúcsforgalomban trolival és két villamossal eljutni a Haller utcai APEH-székházig, de azért nem akármilyen próbatételeken estünk át, amikor vakot játszottunk.
Amikor azt mondják, a próbasötétség után aki akar, még kiszállhat, nem fenyegető a hangjuk. Mégis félni kezdünk. Katonás sorokban kuporgunk a misztikus mintázatú szőnyegen, fenekünkre párnát kötöttek. Spárga tekergőzik köztünk, mintha csak úgy odavetve, mégis sejtjük, az még játszani fog. Jobbra van a vészkijárat: rég volt ilyen fontos a sor szélére ülni. Javasolják, hogy még világosban jegyezzük meg az útvonalat odáig (magától beáll a csend), és a vakok leoltják a villanyt.
Tudjuk, hogy sötét másfél óra következik, de nem hisszük, hogy elviselhető. Nem szürkület van, nem félhomály, totális, részletek nélküli vaksötétség. Csapdában vagyunk, látók, most megfizetünk mindenért. Bármi megtörténhet, mi akartuk, tudtuk, hova jövünk, az alternatív színjátszás nem gátlásos. Magasabb rendű szempontjai felhatalmazzák rá, hogy unott legyintéssel mondjon le nézőinek komfortérzetéről. A darab aktivizálással fenyeget: be leszünk vonva, mint mikor a bohóc rángat ki a fűrészporra. Drámaszerkezet, figuraépítés, önkifejezés itt másodlagos fogalmak. Ami számít, az a nézőben kialakuló érzet, és ezúttal a hatás pontosan mérhető is. Szagok, zajok és érintések, a befolyásolás megannyi durva eszköze hivatott bizonyítani: az agy lát, nem a szem. Donáti István műve igyekszik megfelelni a megrendelő igényeinek: az előadás gyermeteg volta inkább a színészek, mint a nézők érdekét szolgálja. A darabot csak a kisiskolás színkörökre emlékeztető lelkesedés tarthatja össze: világosban, egészséges szereplőkkel csak a család lenne rá kíváncsi. A főszereplő Görögországban bújdosik, de szerettei nem hagyják békén. Személyesen tudatosítják benne, hogy kik ők (ti.: a szerettei). ´t ez örömmel tölti el, és sekélyfilozófiai alapkérdések hangos átgondolására sarkallja. Ehhez a végtelen óceán és egy kialvófélben lévő csillag diskurzusa ad számára támpontokat. Alibidarabot élvezhetünk tehát, amelynek egyetlen célja, hogy lehetőséget adjon markáns girosz- és ouzoillat eregetésére, nézők locsolására és bökdösésére. Nincs tanulság, mint társadalmi kísérletnek talán ez: vaknak lenni nem habos torta, hanem babérlevél, az meg pont terem nekik is.
Vigyáznak ránk. Inkább érezzük, mint halljuk a mozgást magunk körül, előttünk csattan a szó, de egy perc múlva a hátunkon ereszkedik le. Testetlen lények suhognak, csuklóban végződő kézből veszünk magunkhoz azonosíthatatlan ételt. Egyszer édes, másszor sós, sosem az, amit várunk. Szirtakit táncolunk, ki tudja, milyen partnerrel. Fantomszínészek karon fogva vezetnek hegynek fel, völgynek le. Nehezen jön a bizalom, araszolva haladunk, hátha még egy lépés, és métereket zuhanunk. Sötétben elég negyedóra, egy-két helyváltoztatás és néhány fokos fordulat, hogy megcsaljon a térérzék. Egy hang biztat, bátran üljünk le, de nem mer, bizonytalan a sok látó. Emlékszünk, hogy ott, arra nincs annyi hely. Pedig van, ők jobban tudják.
Az előadás keddenként 19 órai kezdettel látható az Akácos Udvarban (Bp. VII., Akácfa u. 61.), már csak decemberre kapható jegy.
