Két rockbanda, a Brian Jonestown Massacre meg a Dandy Warhols 1995-ben barátként és riválisként együtt indul világhódítani. Másznak fölfelé a szokásos szamárlétrán, helyi klubok, hazai turnék, számok és kapcsolatok gyűjtése az első lemezfelvételhez. Nem telik bele egy év, és elválnak útjaik.

Egyetlen, talán nem is tudatos, csak alkalom szülte döntésen múlik, hogy úgy távolodjanak el egymástól, mint az agrárolló két szára. A Dandy Warhols egy nagy lemezcéghez szerződik, a Brian Jonestown Massacre egy kis függetlenhez, miközben egy Ondi Timoner nevű csaj a kamerájával már ott liheg a nyakukba. Egyikük sem tesz rossz lóra: a fegyver-, drog- és lánykereskedelem után a népszórakoztatás a legjövedelmezőbb, a zene- és filmiparral az élen. Aki beleszáll, az sikert és zsetont akar, változó, de mindenképpen szoros egymásutánban. A Dandy és a Massacre közti különbség nem tűnik számottevőbbnek, mint amennyit a név-választásuk (két mérsékelten szellemes játék a szavakkal és jelentésekkel) sugall, de ebbe nem érdemes belelovalnunk magunkat, sok bandán ragadt már rajta az ifjonti bohósággal kitalált elnevezés. Hasonlóképp tévútra vihet, ha archetípusokat látunk beléjük, és megtesszük a Dandyt megalkuvó, a sikerért elvtelen kompromisszumokat kötő zenekarnak, és vele szemben a Massacre lesz az őszinte, kőkemény antitézis - az igazi tehetség fedezetével.

A két haver csapat kezdetben közösen megy turnézni, beállnak egymáshoz játszani; a dandyk nem győzik csodálni a Massacre motorja és frontembere, Anton Newcombe zsenialitását, és a filmben megszólaltatott zenei szakemberek visszhangozzák hozsannájukat. Ennyivel kell beérnünk, mert a Dig! ugyan zenés film, de inkább a történésekre összpontosít - úgy tűnik, a stábnak sikerült jelen lennie minden fontos, de főleg botrányos eseménynél -, a zene kísérő-alá-festő szerepbe szorul, és hiába vagyunk ott a próbákon, fellépéseken, lemezfelvételeken, egyetlen számot sem hallunk végig. A néző így csak bizonytalan benyomásokat szerezhet a két banda zenéjéről, és kénytelen becsszóra elhinni a nyilatkozók értékítéletét. Amiről viszont a mozgóképes bizonyítékok egész tárházát kapjuk, az Anton erőszakos, összeférhetetlen alkata, féktelen, önpusztító életmódja. A Dandy tagjai óvatos duhajok, beérik fűvel és némi alkohollal, míg a vad Massacre banda politoxikomán, láncdohányos, vedel, szív, tol, sőt Anton még szúr is.

A Dandy Warholsnak szépen beindul a karrierje, a Capitol Records támogatásával jó klubokban játszanak, MTV-stílű klipjük készül és a szokott módon bevezetik őket előbb az angol, majd a kontinentális piacra, a csúcs a readingi fesztivál, ahol százezrek skandálják a számaikat. Közben a Massacre ócska, közép-nyugati helyeken lép föl, esetenként tíz (ittas) hallgató előtt, Anton menetrendszerűen tűz össze a közönséggel meg a társaival, s a parázs szóváltásokból nemritkán tömegverekedés lesz. A feszültségek végül szakadáshoz vezetnek: előbb a menedzserüktől válnak meg viharos körülmények között, majd sorra lapátra kerülnek/kiszállnak a bandatagok, az el- és megborultan a közönséget gyalázó Antont kifütyülik, szeméttel dobálják, mígnem a rendőrség megadja a koncert záróakkordját. Amikor Newcombe seggrészegen porba alázza magát a Dandy lemezbemutató partiján, úgy tűnik, eljött a vég. De a film csattanós befejezésének némileg ellentmond az epilógus, mely szerint Anton nem hagyott fel a zenéléssel, és már a 12. lemezénél tart. Még az is lehet, hogy benő a feje lágya, lévén megszállott muzsikus, aki tisztában van a saját értékével, csak eltévesztette a házszámot: előbb piszkosul híresnek és gazdagnak kell lenni, és utána már megengedheti magá-nak mindazt, amiért most elviszi a rendőr.

A Dig! végig roppant érdekes, jól szerkesztett film, de itt kivillan a lóláb, és ez könnyen kérdésessé tehetné az egész hitelességét. Van azonban valami, ami félresöpri a kételyeket. Timoner és a Dig! mögött hét év fedezete áll. Ha egy rendező ennyi időt szán arra, hogy anyagot gyűjtsön, embereket és eseményeket kövessen, akkor el kell hinnünk, hogy komolyak a szándékai. A szinte példa nélküli vállal-kozás, ez a filmes "close reading" olyat tud mutatni, amit nemigen láttunk eddig. Hét év nagy idő fiatal emberek életében, közben kiélesednek a kölyökvonások, megváltoznak az ízlések és a pofonok, kapcsolatok köttetnek és szakadnak szét, a felelőtlen játékok és tét nélküli kísérletezések sorsdöntő karrierlépésekké alakulnak; az ifjonti lázadások és tévelygések, dacolások és nekizúdulások lassan kirajzolnak egy ívet, amely utakat nyit és még többet lezár. Diktálni kezd a választások belső logikája, előrehajt vagy kényszerpályára szorít. Nyomában pedig megjelennek az ideológiák és a pusztító élethazugságok. Nem gyakran van módunk ezt ilyen alaposan megfigyelni.

Lehet, hogy Timoner csak a sikerre vivő komformizmust és a meg nem alkuvás rögös útját akarja modellezni. De pusztán az időtényező, a hét év önsúlya letéríti az előre kijelölt vágányról. És még ez se biztos: honnan tudhatta volna 1995-ben, hogy mi lesz a történet vége? Ami Timonert illeti, egy drámaian mozgalmas dokumentumfilmmel Sundance-díjat nyert. Ami engem illet, sürgősen beszerzek egy-két Brian Jonestown Massacre-lemezt.