A világért se mondanám, hogy lehetetlen. Csak nagyon nehéz. Mármint hiteles és felkavaró filmet készíteni drogosokról, széthulló kapcsolataikról a Trainspotting és a Rekviem egy álomért után. Az első végre képes volt átélhetően, a képek nyelvére is lefordítva bemutatni, hogy mit is élhet át egy függő a belövés után (emlékezzünk csak, miként süpped a szőnyegbe Renton a leszokás előtti utolsó adagjával).
A második pedig a drogdráma legmélyebb bugyráig ásott, méghozzá anélkül, hogy látványos kompromisszumokat kötött volna. A legmélyebb csapdák ugyanis a hasonló témát feldolgozó alkotásoknál a mindenáron való nevelés, a morális érvekkel átszőtt prevenció esetén nyílnak.
Ilyen leszel, kisfiam, ha ahhoz a csúnya fehér porhoz nyúlsz, hallatszik ki a feddő mondat a Candy című film kockái alól is. És mindezt a szerelem szivárványszíneinek segítségével, hogy még nagyobb legyen a kontraszt. A népnevelői elrettentést csak fokozza a szerencsétlen dramaturgiai tagolás, amely három részre hasítja az amúgy sem kivételes történetet (menny-föld-pokol), elejét véve az eredetiség leghalványabb próbálkozásának is. Mindezt csak néhány pillanatra szakítja meg a címszereplő leszokással elegyített vetélésének betéttörténete, amely a valódi megrendülés felé mozdítaná el a filmet, de a számtalan következetlenség (a lány szigorú szülei teljesen átgondolatlan módon bukkannak fel a történetben) ezt is idejében semlegesíti.
Így aztán el is telik egy kis idő, amíg rájövünk: a közhelyek lelkiismeretes felsorolása nem lehet véletlen. Neil Armfield író-rendező nemcsak mesélni akar, hanem már az első pillanattól számít a megrendülésünkre, már-már dühödt kétségbeeséssel próbál hatni a szívünkre, épp ezért nem sajnálja a nagy ívű érzelmeket még jobban elnagyító esztétizálást. Ott is ecsetet ragad, ahol egy szénrajzzal is beérnénk. És itt fordul ellene a nyersanyag. Mert hiába jó színész az immár sztárstátuszba lépő Heath Ledger, hiába emlegethetjük második Nicole Kidmanként a magával ragadó Abbie Cornisht, a primer hatásra számító giccsel szemben ők is tehetetlenek. A giccs ugyanis ott is fecseg, ahol már réges-rég hallgatni kéne. Ráadásul szarvashiba, hogy hiába lesz előbb függő, majd prostituált a tisztes polgári családból érkező Candy, a film a garantált leépülés jeleneteit is képes kibélelni olcsó szépelgéssel. De ha Abbie Cornish szebb belőve, huncut karikákkal a szeme alatt, elhasznált nőként egy elhasznált kanapén, akkor hol a várva várt megrendülés? Vagy talán az lenne a tanulság, hogy egy szép lány a pokolban is szép marad? Ezzel talán beérné egy kozmetikai cég, de a néző csak feszeng: neki nem ezt ígérték.
Van itt tehát egy film, melynek minden kockája többszörösen ismerős és kicsit olyan, mintha a Love Story mélységét kereszteznénk egy közepes minőségű marihuánás cigivel: viccesnek szomorú, szomorúnak pedig kínosan nevetséges. Ha nincs Geoffrey Rush a szórakozott kémiaprofesszor szerepében, aki az egyetlen átélhető karaktert csempészi a vászonra, a filmet a botrányos semmitmondás kategóriájába sorolhatnánk. A szerelemről lebeszél, a heroinra pedig rászoktatna. Valamivel csak el kell ütni ezt a rettentő hosszú 108 percet.
