Robert Altman Hollywood tán legdörzsöltebb műfajjátékosa, aki ugyan időnként cinkelt kártyákkal nyomja le a partit (Popeye, Halálos terápia stb.), időnként viszont úri fölénnyel osztja a lapot. Amikor utóbbit teszi, többnyire viszi is a kasszát - de nem mindig: a rendező hozzánk most, kétéves késéssel megérkezett munkája az életmű felettébb korrekt darabja, mégsem valószínű, hogy tömegeket fog vonzani.
A Cuki hagyatéka elegánsan kivitelezett műfajjáték: vígjátékba oltott (anti)krimi, egy gyilkos nélküli gyilkosság krónikája. Igen kényelmes tempóban elbeszélve. Valahogy így képzelem a történet színhelyén, az amerikai Délen honos életritmust: úgy halad a cselekmény, ahogy a déli vidékeket szisztematikus rendszerességgel elöntő és beterítő pára, köd és homály telepszik a tájra. Hogy egy ilyen közegben játszódó film ritmusa eleven és törésmentes legyen, ahhoz idő kell, jelzi Altman a lassúság és a kimértség diadalát jelentő majd háromnegyedórás expozícióban. S hogy mi történik e szokatlanul hosszú felvezető részben? Kisrealista pillanatok sorából kikerekedő, markáns kontúrokkal celluloidba írt miliőábrázolás, megkapó színekkel felskiccelt hangulatfestés (nem véletlenül emlegetik úton-útfélen Faulknert a film kapcsán) és leleményesen alkalmazott narratív eszközökkel történő karakterrajz, mely utóbbi azzal a szellemi izgalommal kecsegteti a nézőt, hogy maga bogozhassa ki az egyes figurák közti kapcsolatok működésének jellegét, és fedezhesse fel e relációk (el)rejtett tartalékait.
A több szálon futó sztori televényében idővel mind több szereplő oldalog elő, tisztázandó: Altman mozaikszerűen egymásra következő pillanatokból felépülő sokszereplős - ha nem is, mint korábban annyiszor, végtelen számú figurából álló - csoportképeinek újabb darabját látjuk. Hiába, az ilyesmihez nagyon ért a mester, alig akad, aki ezt nála jobban csinálná, mégis, a mostani opus kevésbé működik, mint a rendező legjobb munkái. Az okok kézenfekvők: a Cuki egyrészt jóval szerényebb kiállítású, másrészt sem szélességében, sem mélységében nem annyira tagolt, mint az életmű leglátványosabb tablói (Nashville, Rövidre vágva, de kis jóindulattal A játékos is ide idézhető), arról nem is beszélve, hogy jó néhány olyan momentum akad a rendező által most felvázolt élőképen, mely egész egyszerűen nem vonzza a néző tekintetét. Azaz az enyémet nem. Bár tökéletes a színész- és kameravezetés, no meg a sztorifűzés is hibátlan - Altmannál ez az elvárható minimum -, a film fülledt, dohos, nyirkos atmoszférájú. Ez is stílusos persze, hisz a cammogó előadásmód hitelesen hozza be a vetítőterembe a Mississippi-tájék levegőjét, s szépen hozzásimul az ábrázolni kívánt világ élettempójának ritmikájához, de: a film inkább az amerikaiakhoz szól, az európai közönség előtt nem egy szekvenciában érdektelennek - megkockáztatom: unalmasnak - hat.
Robert Altman félig-meddig csődöt mondott, sikerültebb munkáival ellentétben ezúttal kevéssé találta meg a partikularitásban a számunkra (számomra) is érdekeset. Egy erősen lokális ízű mozit készített; az eufóriában fogant államokbeli tömjén és a film értékeit ugyan elismerő, egészében véve mégis fanyalgó európai kritikák közti hangsúlykülönbségek is ezt jelzik.
