Ibsen karakterdrámája növekvő népszerűségnek örvend a nemzetközi színpadokon: az elmúlt húsz évben kétszer söpörte be a Lawrence Olivier-díjat a legjobb felújítás kategóriában. Magyar nyelven is több színház műsorán szerepelt az elmúlt évtizedben, köztük a Szegedi Nemzeti Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Katona József Színház is bemutatta. A darab népszerűségén felbuzdulva a Radnóti Színház is műsorára tűzte a Hedda Gablert az idei évadban, több-kevesebb sikerrel.

Hedda Gabler alakja egyike a színháztörténet első női főszereplőinek, akik teljesen kifejlett, vérbő, freudi neurózissal büszkélkedhetnek. Őrültnek nem bélyegezhető, ugyanakkor nem is beszámítható; erős egyéniség, de szorong; irányítani akar, mégis fél, és végül önmagát ejti csapdába. Ha személyisége nem is, története roppant egyszerű: apja, a gazdag generális halálával a magára maradt Hedda Gabler férjhez megy a legkisebb rosszként elfogadott, naiv tudóshoz, Jörgen Tesmanhoz, de vágyai és jelleme nem engedik, hogy boldog lehessen, így elkerülhetetlen a tragikus végkifejlet.

Heddát alakítani nem csekély színpadi kihívás; nem véletlen, hogy a női Hamletként emlegetik ezt a szerepet. Hedda alakját értelmezhetjük áldozatként, tragikus hősként, korát megelőző feministaként vagy hataloméhes gonosztevőként. Összetettsége miatt a szerepet gyakran kapják középkorú, befutott színésznők, mint Annette Bening vagy az alakításáért díjat is nyert Cate Blanchett. A Radnóti tehát nemcsak azzal vállalt kockázatot, hogy a többi kortárs rendezéssel ellentétben hagyományos módon, kevés változtatással állítja színpadra a darabot, hanem azzal is, hogy a főszerepre a darabbéli Heddával közel egykorú Petrik Andrea színésznőt választották.

Mikor felgördül a függöny, kellemes látvány tárul elénk. A díszlet (Szlávik István munkája) a 19. század végét idézi, az előtérben a cselekmény jelentős részének helyszínéül szolgáló szalon, a háttérben két szoba. A csehovi elgondolásnak megfelelően csak az van a színpadon, ami szükséges, bár a fegyver kihangsúlyozása helyett itt az égetés, illetve elégés motívuma (Lövborg művének megsemmisítése és Hedda életének „elégése”) és ezáltal a kályha kerül hangsúlyos pozícióba.

A három részre osztott színpad hátsó két szobája Hedda lényének összetettségét hivatott jelképezni. Az egyik Hedda zongorájának (később pedig egy íróasztalnak) ad helyet, ezáltal Hedda lágy, nőies, művészi tulajdonságaira hívja fel a figyelmet. A másik alapszíne vörös, hátsó falát pedig szinte teljes egészében kitölti Gabler generális szigorú portréja. Ez a szoba jelképezi Hedda harcias és erős énjét, apjától örökölt katonás attitűdjét, nem véletlen, hogy idővel Hedda személyes tárgyai, mind a zongora, mind a pisztolyok átkerülnek ebbe a szobába, illetve Heddát is itt látjuk először és utoljára.

Ennek kapcsán a jelmeztervezésről (Szakács Györgyi) is elmondható, hogy kreatív megoldásaival tovább hangsúlyozza, milyen felfogásban közelítsünk hősnőnkhöz. Hedda három öltözékéből az első ruha bármennyire finom és nőies, gombolása katonai mentére emlékeztet, így tovább erősíti a címadó jellemének ambivalens mivoltát. A második ruha is roppant kifejezővé válik vérvörös mellrészével és kesztyűivel, melyet Hedda akkor visel, mikor előtérbe kerülnek fegyverei, és aktív cselekvővé válik azáltal, hogy megpróbálja elpusztítani Eilert Lövborgot. Végül a harmadik és egyben utolsó ruha szabásában visszaköszön az első öltözet, és Hedda is visszatér megbomlott-meghasonlott önmagához.

Mindezek tükrében tehát a rendezés nagy hangsúlyt fektet(ne) Hedda lényének feltárására, személyisége különböző rétegeinek bemutatására, viszont az ehhez szükséges hihető, magával ragadó színészi játék és a komplex karakterábrázolás sajnos elmarad. Míg az idősebb generáció színészei (Martin Márta, Csomós Mari és legfőképpen Hirtling István) a kisebb szerepekben is remekelnek, a fiatalabbak (Petrik Andrea, Adorjáni Bálint, Wéber Kata és Pál András) eltörpülnek mellettük: utóbbiak karaktere mögül rendre átsejlik maga a színész. A színészi játék ezen sekélyessége miatt az alakítás hiteltelenné, a karakterek motivációi pedig zavarossá válnak.

Petrik Andrea érdekes választásnak tűnhet a címszerepre, ám nem alakítja meggyőzően a neurotikus, a mindennapi élet nyomorúságától szabadulni vágyó nőt. Leginkább talán egy Für Anikó-imitátort látunk benne: gesztusai egyhangúak, hanglejtése mesterkélt, már-már az az érzésünk támad, hogy egy főiskolai darabot nézünk, a rendezés által kínált számos kapaszkodó ellenére. Ötletes újítás például az előadás során többször felbukkanó lovaglópálca, ami remek eszköz lehetne, hogy megmutassa Heddának irányító vagy akár erőszakos oldalát, a színésznő mégis hiába játszik, csapkod, vagdalkozik vele, a pálca nem válik fegyverré a kezében. Petrik érezhetően törekszik arra, hogy mélységet adjon a karakternek, de játéka esetenként túl durva, máskor túl maníros ehhez, helyenként meg csak hiteltelen hisztit kapunk, így összességében nem érzékelhető, hogy Heddában pontosan mi játszódik le, hogyan jut el az öngyilkosságig.

Ennek ellenére mégsem Petrik Andrea alakítása az előadás leggyengébb pontja. A Wéber Kata által játszott Elvstedné karaktere, akit Ibsen törékeny, szőke, kékszemű, naiv és szerelmes fiatal nőként jellemez, Valló Péter rendezésében teljesen átalakul. A rendező egy korábbi interjúban kifejti, hogy Elvstednét naiva helyett inkább ambiciózus, a társadalmi hierarchiában felfelé törekvő asszonyként értelmezi, a színpadon viszont egy ellenszenves, törtető, hisztérikus nőt látunk, aki nemcsak vidékies, de már-már közönséges. Bár a karakter átértelmezése akár izgalmas is lehetne, mégsem működik jól a színpadon. Wéber alakítása Petrikéhez hasonlóan modoros és hiteltelen, játéka szinte végig agresszív, gesztusai eltúlzottak, önkéntelenül parodisztikussá és idegesítővé válva ezzel, ami tovább ront az összhatást tekintve amúgy sem eltalált előadáson.

A darab vizualitását tekintve összességében rendkívül erős, jólesik korhű és működő színpadképpel találkozni. Ugyanakkor még Hirtling István sármjának ellenére is kijelenthetjük az előadásról, hogy elég vérszegény. Vagyis ugyanazt tudjuk mondani a Hedda Gablerről, amit Hedda Gabler is elmond saját életéről: nevetséges és halálosan unalmas.