Az argentin rendező mozija, pontosabban misztikus love storyja nem racionális elméknek való - egy pragmatikus gondolkodásra hajlamos néző annyi logikai bakin, abszurditáson, dramaturgiai gikszeren, irrealitáson akadna fenn, hogy a történet javát képező romantikához már jottányi ereje sem maradna. Direktorunk kellően skizofrén állapotba hozzá a közönségét még, - ha el is fogadjuk a történet alaphelyzetét, akkor is akadnak a filmben megmagyarázhatatlan fordulatok; ha viszont minden, a tér-idő kontinuumot kikezdő dramaturgiai megoldáson fennakadunk, egy kellemesen mélabús, igaz nem túlzottan maradandó limonádétól fosztjuk meg magunkat.
A történet szerint az orvos főhősnő, az idő múlásával egyre vonzóbbá váló Sandra Bullock Chicago külvárosában él egy csupa üveg tóparti házban. Pontosabban csak élt a film kezdetéig - kiköltözvén levelet intéz néhány jó tanács kíséretében az új lakóhoz, az építész Keanu Reeveshez. Igen ám, de az építész bizton állítja, őt megelőzően már évek óta nem lakott itt senki. A félreértéseket rövid úton tisztázzák - nem Keanu költözött be Sandra után a tóparti hajlékba, hanem fordítva; az "új lakó" tulajdonképpen Sandra volt, mert hogy hősnőnk 2006-ban, míg hősünk 2004-ben él. Megkezdődik a tapogatózó kapcsolatépítés - Keanu részéről vissza a jövőbe, Sandra esetében pedig előre a múltba, hogy nyelvileg is felzárkózzunk a paradoxonhoz.
Fogadjuk el az alaphelyzetet olyannak, amilyen, és azon se akadjunk fenn, hogy: hogyan lehet hőseinknek ugyanaz a Jack névre keresztelt szuka kutyája?; ha már a ház melletti postaládában cserélgetik a leveleiket, miért nem látják sosem egymást?; ha már működik a postaláda-teleportál, miért nem küldenek magukról egymásnak fényképet, miért érik be a puszta leírásokkal?. Zavarunkat nem annyira maga az abszurd alapszituáció okozza hát, mint inkább az, hogy még ezen belül is akadnak szép számmal logikai bakugrások - kedvencem az a levélváltás, melyben hősnőnk ráébred, hogy tulajdonképpen évekkel ezelőtt találkozott már az építésszel; persze, érthető, hogy elfelejtette, végül is az ember lányával minden nap megesik, ha egy születésnapi meglepetés-bulin a holdfényben táncol és csókolózik Keanu Reeves-szel.
Ami a filmet mégis működteti, és a romantika szintjén élvezhetővé teszi, az a történetben többször is hivatkozott Jane Austen-regény, a Meggyőző érvek átmentett feszültsége; hőseink, a regény szereplőihez hasonlatosan, évekkel később újra találkoznak, újabb lehetőséget kapva a sorstól, hogy kijavítsák, amit akkor és ott esetleg elrontottak; megragadják azt, amiről olyan könnyedén lemondtak, magyarán: beteljesítsenek egy évek óta függőben lévő szerelmet.
Jobban járunk hát, ha egyszerűen csak hátradőlünk, racionális énünket kikapcsoljuk, és átadjuk magunkat a dél-koreai mozi, az Il Mare alapján készült amerikai love story érzelmi sodrásának. Végül is, mennyivel üdvözítőbb állapot, ha a "kizökkent idők helyretolását" a dán királyfikra bízzuk.
