Több mint tíz éve indult világhódító útjára a kis varázslótanonc, akinek a neve mára a globális szórakoztatóipar egyik legkapósabb márkájává vált.
Harry Potter ugyanis olyan egyedülálló popkulturális jelenséget idézett elő, melynek pontos okait azóta is kritikusok, társadalomtudósok és reklámszakemberek találgatják. A több százmillió eladott példány, a regény világát megszállottan elemző és továbbíró rajongói klubok, valamint a média teljes felületét évről-évre elborító reklámkampány minden idők legsikeresebb "egykönyves" szerzőjévé avatta J. K. Rowlingot.
Sokan ráadásul az olvasás kultúrájának messiásaként üdvözölték Harry Pottert. Szerintük az izgalmas meseregény visszacsábítja majd a tévén és számítógépen szocializálódott fiatalabb nemzedékeket az irodalomhoz. Mások viszont úgy látják, hogy a Harry Potter körül kibontakozó tömeghisztériának nem az olvasás reneszánszához, hanem a divat felszíni hatásához van köze - éppen ezért nem is működhet Rowling könyve a szépirodalom "könnyűdrogjaként".
Bármelyik félnek legyen is igaza, a könyv sikere mögött bizonyára nem pusztán a profi reklámszakemberek munkája áll, hanem az is, hogy az angol írónő egy mindenkiben ott élő, ősi vágyra tapintott rá. Rowling ugyanis mai, varázstalanított világunkból nyitja meg évszázadok mesebeli és mitikus lényeit összeterelő fantáziabirodalmát, ahol a Jó és a Rossz lebilincselően kalandos történeteken keresztül vívja meg harcát újra és újra.
A könyv soha nem látott sikere persze azt is egyértelművé tette, hogy Hollywood nem mehet el szó nélkül a kis varázslótanonc története mellett. 2001-ben be is indult az álomgyári gépezet, és azóta futószalagon érkeznek a mozikba a filmadaptációk. Hiába tűnt azonban elsőre tökéletes filmes alapanyagnak az akcióorientált meseregény, a médiumváltás során épp a Harry Potter-elixír legfontosabb összetevői vesztek el. Ismét rá kellett döbbennünk, hogy az olvasói fantáziát nem pótolhatja semmiféle számítógépes effektus, s a könyvben ábrázolt világ lenyűgöző részletgazdagsága is áldozatául esett a törvényszerű filmes sűrítésnek.
Ez az alapvető hiány jellemzi az ingadozó színvonalú franchise minden darabját, melyek amúgy híven követik a regényfolyamon is végigvonuló hangsúlyeltolódást. Igaz ugyan, hogy a Jónak és Rossznak ugyanaz a mitikus harca ismétlődik minden részben, a karakterfejlődés miatt azonban folyamatosan változik a könyvek hangvétele. Így jutottak el a filmek is a szivárvány minden színében pompázó gyermekded meséktől a sötét tónusokkal teli fantasykig. Az idei nyárra halasztott hatodik részben (Harry Potter és a Félvér Herceg) már szabályos horror-elemek is felbukkannak, no persze csak finoman adagolva, nehogy veszélybe kerüljön az alacsony korhatár-besorolás. A kis téttel bíró iskolai versengések és tréfák szinte teljesen a háttérbe szorulnak, és átadják helyüket a jóval veszélyesebb konfliktusoknak.
Harry kiválasztottság-tudata is egyre erősebb, és kezdi megismerni Voldemort múltját, mely kulcsot adhat a sötét nagyúr elpusztításához. Hiába azonban a feketébe hajló tónusok és a grandiózus látványvilág, az állandó fenyegetettség érzését képtelen közvetíteni a rendező. A sötét oldal mágusai így mindvégig olcsó ripacsok maradnak, ami sokat levon a film élvezeti értékéből. Az akciófilmek tűzpárbajaira hajazó varázspálcás lövöldözések pedig továbbra is nevetségesek, a latin varázsigéket kiabáló tinédzserek látványa képtelen feszültséget csiholni a nézőtéren. A középpontban álló rejtély elnagyoltságán tehát csak tovább rontanak a látványosnak szánt akciójelenetek.
Sajnos a baljós atmoszféra ellensúlyozására szánt könnyedebb cselekményszálakkal sem járunk jobban. A sötét titkok utáni loholás közben bonyolódó szerelmi históriák nem haladják meg egy átlagosan rossz tinifilm érzelmi vagy pszichológiai differenciáltságát, az épp csak felvillantott kviddics-betétek pedig teljesen kilógnak a filmből. Persze mindez nem olyan meglepő, ha figyelembe vesszük a hatodik rész célközönségét. A Harry Potter alapvetően gyerekekből álló rajongótábora ugyanis együtt nőtt fel imádott főhőseivel, így az általuk kedvelt elbeszélési formákba volt célszerű beleszorítani a tinédzser kor érzelmi vívódásait. Ez az a bűbáj-elixír, amely biztosítja a Harry Potter és a Félvér herceg kirobbanó sikerét, a széttartó cselekmény és a nyúlós-ragadós magánéleti konfliktusok ellenére.
Mindez azonban csak rideg számítás, a varázs már réges-rég elveszett.
