A történet egyszerű. A már gyerekbe lement szenilis papa (Matthau, akivel kapcsolatban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy még él) halálán van. A lányai viszont tojnak a fejére, kivéve Eve-t (Ryan), aki még saját élete rovására is megpróbál segíteni rajta. Hiába. A másik két gyerek (Keaton és Kudrow) főleg magával van elfoglalva, és azt vallják, hogy Ryan csak kompenzál, amikor a beteg papával törődik. Később, Ryan közreműködésével mégis rá-ébrednek, hogy mekkora szenyók voltak mostanáig, és meglátogatják a papát, aki akkor meg már éppen meghal. A lányok kibékülnek, és egy ilyen nagy közös, ámbártanárúrba illő, haláltermészetes konyhai lisztdobálásban oldódik fel az évek hosszú során felhalmozódott feszkó. Ennyi.
Pont kezdett volna érdekes lenni, amikor abbahagyták. Egyszerűen lespórolták a befejezést. Pedig meg lehetett volna még mutatni, hogy mi történik másnap reggel, amikor felébrednek, és elmúlik az első eufória és megkönnyebbülés, amit az egymásra találás és a kibírhatatlan papa halála felett éreztek.
Mindegy. Mert Matthau óriási. Vén, tehetséges és szívbemarkolóan őszinte. Nem nagyon törődik a körülötte csetlő-botló színésznőcskékkel. (Kudrowról valószínűleg még nem is hallott, talán Ryanről sem, Keatont meg már elfelejtette.) Csak teszi a dolgát. De egyedül Matthautól még nem lesz jó egy film, ami eredetileg csapatsportnak van kitalálva. A többiek mellől pedig hiányzik egy Keatonnál kevésbé okos, de sokkal határozottabb rendező, aki nem rájuk bízza, hanem megmondja nekik. A különben ragyogó Ryan és Kudrow most tanácstalanul téblábolnak, jobb híján önmagukat utánozva, másfél órán keresztül.
