A filmszakmában - ahogy az életben is - akad pár pótolhatatlannak hitt dolog. Senki sem gondolta volna, hogy Sean Connery után bárki is hiteles tud maradni James Bondként, ahogy azt sem, hogy Superman szerepében bárki mást is elfogadnánk Christopher Reeve helyett, mégis mindkét eset bizonyítja, hogy néha még a betonbiztosnak látszó franchise-okat is fel lehet frissíteni egy új név érkezésével.
Anthony Hopkins neve már a kilencvenes évek eleje óta egyet jelent Hannibal Lecterével, és az elmúlt több, mint tizenöt év alatt háromszor volt alkalma eljátszani a kannibál sorozatgyilkost. A sorozat történetében már korábban is volt példa szentségtörésre, amikor Ridley Scott rendező Julianne Moore-t vetette be a Hannibal-ban az éppen ezért a szerepért Oscarral jutalmazott Jodie Foster helyettesítőjeként. A váltás most megkerülhetetlen volt, mivel az új Lecter-film ezúttal a doki sanyarú fiatalkorát mutatja be nekünk, és bármilyen nagy színész is Anthony Hopkins, negyven évet még ő sem tud fiatalodni egy szerep kedvéért. Mivel azonban Az embervadász esetében egyszer már más is alakította sikerrel a kannibált, a készítők joggal bizakodhattak a váltás sikerében.
Ha megértjük és együtt érzünk a gonosszal, akkor megszűnik gonosznak lenni. Ez az alapelv vezethette az alkotókat akkor, amikor egy vérengző sorozatgyilkos fiatalkorát készültek bemutatni. Ezúttal nincs gyilkos utáni nyomozás, vakmerő nyomozó/nyomozónő, csupán maga a negatív hős, akit most főhősként kell elfogadnunk.
A Hosszú jegyességben feltűnt Gaspard Ullielre nagy súly nehezedett. El kellett döntenie, hogy egy színészlegenda utánzásával kelti életre a karaktert, vagy egy teljesen önálló figurát hoz létre. Az ifjú francia titán inkább egy félutas megoldást választott. Abból indult ki, hogy a fiatal Lecter még nem ugyanaz a kiforrott személyiség, mint a későbbiekben, viszont már felfedezhetők rajta ismerős gesztusok, így bizonyos szituációkban néha bizony eszünkbe juttatja az Oscar-díjas színészt, ami kifejezetten jót tesz a filmnek.
Egy kannibálról szóló alkotásnál persze joggal merül fel a kérdés: mennyire erőszakos filmet láthatunk? A Hannibal agyevős és vaddisznós jeleneteit nem sikerült felülmúlniuk, de azért A bárányok hallgatnak szintjét simán hozzák, főleg a film utolsó harmadában, amikor a helyzet már visszavonhatatlanul eldurvul. A néző azonosulását itt még nagyban segíti, hogy gyilkosunk még csak bosszúból öl, így áldozatai közt nem kell ártatlanok szenvedését figyelnünk. Ulliel elszántságát és kegyetlenségét a finom (egy kannibálos filmnél óvatosan kell bánni egy ilyen szóval) Gong Li hivatott ellenpontozni, aki légiesen nőies jelenségként finom eleganciát ad a történetnek.
Nagy valószínűséggel a Hannibal ébredése lesz a Lecter-mozik záró darabja, így aki teljességre törekszik, annak kár lenne kihagyni, pláne, hogy egy tisztességesen elkészített thrillert kap a pénzéért.
