Nem kell ahhoz mesterszakácsnak lenni, hogy tudjuk: néha a legjobb nyersanyaggal boldogulunk a legnehezebben. Mert másfajta tisztelettel áll az ember egy illatos szarvasgomba, és megint másként egy championkonzerv előtt. Hirtelen nem is tudja, hogyan fogja a kést, miként keverje a szószt. Valami efféle történhetett Stefan Ruzowitzkyval is, aki az utóbbi években egy orvoshorrorral és annak folytatásával (Anatómia), illetve egy meglehetősen szerény második világháborús dolgozattal (Csinicsapat akcióban) vetette észre magát. A Pénzhamisítók azonban más tészta.
A film egyrészt a történelem legnagyobb pénzhamisítási akcióját dolgozza fel, másrészt az akción keresztül az egész náci hadviselés cinizmusát és realitást sem mellőző gigantomániája is feltárul(na). Deportált zsidó foglyokat kényszerítenek rá ugyanis a jobb "ellátás" fejében a hamis dollár- és fontmilliók előállítására. Profi nyomdászokat, grafikusokat, egy amolyan "elitcsapatot" szednek össze a koncentrációs táborokból, mindezt megfejelve Salomon Sorowitsch-csal, aki a pénzhamisítás Puskás Öcsije. Ruzowitzkyt azonban láthatón elbizonytalanítja a remek alapanyag. Talán ő is érzi, hogy ezzel a filmmel végre nagyot dobhat (mint ahogy bizonyos értelemben dobott is: megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart), végre kikerülhet a filmes homokozóból. Csakhogy a túlzott akarás félelmet szül: rettegést a hibáktól, gyávaságot a biztonságot felülíró kreativitással szemben. Így lesz a Pénzhamisítók az utóbbi évek legsterilebb, legkiszámíthatóbb alkotása. Tökéletesen íztelen, akár egy melegházi paradicsom.
A tanulságot hajszoló keretes fogalmazás, a csúcspont nélküli, óvatos hömpölygés mind-mind a biztonságot helyezi előtérbe. Még az élettel teli szélhámos, Sorowitsch karakterét is képes hamuszürkévé csiszolgatni nagy igyekezetében. Pedig, aki egy koncentrációs táborban is össze tud festegetni magának egy csirkecombot, az nem lehet akárki. Kár, hogy mindezt csak egy-egy villanás erejéig képes felmutatni a film. Pedig az őt alakító Karl Markovics arcát maga az élet szabta a szerephez: ravasz és kiábrándult, az élet akarásától kemény, mégis rokonszenves. Minden konfliktus alaposan kitalált és életszerű, csak épp az őket mozgató óvatoskodó alázat teszi sablonossá a joviális német tisztet, az elveiért föllázadó fogolytársat. Ruzowitzky, szemben a foglyokkal, nem kockáztat semmit. Sem a túláradó giccs (Az élet szép), sem a tragikomédia (Életvonat), sem az esztétizálás felé (Sorstalanság) nem viszi el a filmjét. Így aztán nincs is benne semmi, ami ingerült vitára késztetné a nézőjét. Nem lehet belecsimpaszkodni, mert a kéz lesiklik a fényesre dolgozott felületről. Az átlagember épp ilyen átlagfilmként képzeli maga elé átlagholokausztját. S bár nem a hollywoodi kliséket sorakoztatja fel, nem nagy ívű vitrinfilm, mint a Schindler listája, de érezhetően nem képes kivonni magát a hatásuk alól. Ha úgy tetszik: piacra dolgozik. Megrendülést árul, tűrhető áron. S talán az sem baj, hogy ez a megrendülés a megszólalásig hasonlít az igazira.
