Ebben a túlságosan is a külsőségekre összpontosító, zavaros mai világban mit lehet tanulni a némaságot fogadott, önreflektáló szerzetesektől? Sokat. Mindent.

Dokumentumfilm-dömping
A mostani "dokumentumfilm-reneszánsz" elsősorban az amerikai Michael Moore-nak köszönheti tündöklését, aki 2002-es Kóla, puska, sültkrumpli című munkájával bebizonyította, hogy dokumentumfilmet is lehet izgalmas - és Oscar-díjat érően (vagy Cannes-i Arany Pálmát: Fahrenheit 9/11) - készíteni, azóta (politikai) elfogultsága erősebbé vált, mint lendülete: Sicko, és akinek "legjobb tanítványa" Morgan Spurlock (Super Size Me). A "mai" dokumentumfilmek iránti keresletre a (hazai) forgalmazók is reagáltak, és egyre többet mutatnak be belőlük, íme, néhány film a közelmúltból (a teljesség igénye nélkül): Darwin rémálma, Kellemetlen igazság, A terror ügyvédje, Az utolsó óra, A Föld, Mindennapi kenyerünk és A nagy kiárusítás. Mi, magyarok is csatlakoztunk az új trendhez: Életek éneke és a Másik bolygó.

A karthauzi szerzetesek
A felkészült magyarországi irodalmárok számára nem cseng ismeretlenül a karthauzi szerzetesek neve, ismerhetik báró Eötvös József regényéből a némaságot fogadó szentembereket (A karthauzi). A szélesebb közönség csupán annyit tud róluk, hogy nem beszélnek. Esetleg még annyit, hogy a római katolikus egyház legszigorúbb rendjének tagjai több száz éve lefektetett szabályok szerint élnek, teljes lényüket istennek szentelik.
Nos, a rend alapítója a kölni (Szent) Brúnó (1030 körül született), a reimsi káptalani iskola tanára. Meghasonulva az egyházi visszaélésektől elhatározta, hogy remeteségbe vonulva életét vezekelve, a végítéletre felkészülve, magányban fogja leélni. Több társával kivonult az Alpok Karthauz elnevezésű helyére, ahol telepet hoztak létre. Az önmegszentelődésre és az Istennel való állandó kapcsolatra törekedtek. A karthauzi remeték szigorú formában élik szerzetesi életüket. Külön kis házakban laknak, teljes szilenciumban telnek a napjaik, hetente csak egyszer beszélhetnek a társaikkal. Ünnepek kivételével mindenki a saját klauzúrájában étkezik. A napi zsolozsmát közösen végzik. Brúnó nem rendalapítási szándékkal hívta életre a közösséget, halála után hagyta jóvá a pápa a "nagy Karthauz szokásait". Ebben a rendben soha nem történt semmilyen reform, a reformáció és a felvilágosodás sem tudott változtatni rajta. Az élet a karthauzi kolostorokban ma is úgy zajlik, mint nyolcszáz évvel ezelőtt, a "rendi jelmondat" szerint: "A kereszt áll, és a világ forog körülötte.".

A történet
A filmnek nincs a hagyományos értelemben vett cselekménye. A német Philip Gröning dokumentumfilmjéből a kíváncsiak szinte minden apró "titkot" megtudhatnak a zárt szerzetesrendről. De mint minden jó (dokumentum-) film esetében, itt is a választott téma pusztán apropó, hogy mélyebb tartalmak táruljanak fel. A "filmmindenes" Gröning (egy személyben rendező, forgatókönyvíró, operatőr, zeneszerző, vágó és producer) imája tizenhat (!) év könyörgése után meghallgatásra talált, és egy évre bebocsátást nyert a zajos-hangos világtól teljesen elzárt papi közösségbe, konkrétan a Francia-Alpok-beli (Grenoble-közeli) karthauzi rendi kolostorba, hogy ott forgasson. Európa egyik legszigorúbb rendházának papjai egész életüket az Úrnak szentelik. Gröning a négy évszakban, a nap minden órájában megörökítette őket, úgy, hogy jelenléte a teljes csend jegyében telt. A néző részesévé válhat e kolostor életének, hogyan telnek az imádság órái, a keresztény szertartások, az együttlétek a hegyekben, a templomi szertartások idején, a magányos órák, a csendek és harangok idején. A rendező mintegy a "csend hangjain" meséli el egy zárt közösség aszkétikus, ugyanakkor felemelő életét.

Summa
A tavaly a legjobb dokumentumfilm elismerésével az Európai Filmdíjon kitüntetett (illetve Sundance-i zsűri-különdíjas) A nagy csend igazi kuriózum, és nem pusztán azért, mert egy korábban sosem látott helyszínnel és az ott élő emberekkel ismerkedteti meg a nagyérdeműt, hanem mert hiányoznak belőle a beszélgetések, az interjúk. A film persze nem teljesen hang nélkül való, elhangzik benne pár röpke megnyilatkozás, és a háttérben finoman szól a zene is, de az alapot a prédikációk halk szövegei és az elmormolt imák szolgáltatják. Ezek és az évszakok, az azokhoz fűződő napi tennivalók ritmusa szervezi A nagy csendet, hagyományos értelemben vett történet nincsen. Hangulat és megtisztulás annál inkább - ami a film lényege. Az egyszeri néző megijedhet a közel három órás filmidő láttán, de tény, az első óra ahhoz szükséges, hogy a lármázó - és a lényeg helyett a saját felszínes fecsegésére figyelő - világból kizökkenjen. És gondolkodjon. (Pláne, hogy hiányzik belőle Tolvaly Ferenc közelmúltban bemutatott Boszporusz felett a híd című filmjének magamutogatása és fennhéjázása.) Amennyiben képesek vagyunk erre, végül elégedett sóhajjal állhatunk fel a székből. Hogy aztán odakint újult erővel nagyokat ordítozzunk a parkoló-őrrel...

Kiknek ajánljuk?
+ annak, aki szeret kiszakadni a rohanó világból
+ annak, aki szereti, ha van mély gondolati tartalom
+ az egyedi ritmus, hangulat és tisztaság kedvelőinek

Kinek nem?
- azoknak, aki szerint baj, ha egy filmben nincs beszéd
- aki nem szereti, ha nincs cselekmény (a hagyományos értelemben)
- kávé- és energiaital-túlfogyasztás esetén idegesítően hat


9/10